Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

gyermekségünktől fogvást kerestünk: pénzünk, egyetmásunk, búzánk, szénánk, marhánk, azaz hogy mindenünk, mind egyszersmind odaveszett. —• Marháinkat ... és juhainkat elhajtották, minekünk, szegény megromlott gyarmatiaknak felette nagy kárunkra és fogyatkozásunkra." Kéri, hogy küldenének „népet ide közénkben, mert számtalan sokaknak az vitézlő rendben, feleségekkel, gyermekekkel ki kellett menniek. Oka nem egyéb, hanem az, hogy egy falat kenyerek, életjek, búzájok teljességesen... semmijek sem maradott szegényeknek." 1627 és 1642 között megyénkben — a megye és Fülek, Szécsény, Gyarmat, Drégelypalánk, Nógrád és Buják várkapitányainak adatait Összesítve — 54 falu hódolt be a töröknek, akik 4 falut felégettek, 307 embert megöltek, 540-et rabságba hurcoltak, 5535 ft törvénytelen adót és 21 000 ft rabváltságot fizettettek, 967 szarvasmarhát elhajtattak és 12 100 ft érékű egyéb kárt okoztak. A fenti vádakra, amiket az 1642-ben Szőnyben a kölcsönös sérelmek orvoslása céljából tartott magyar—török tárgyalásokon soroltak fel, a törökök hasonló vádakkal feleltek. A megoldást itt sem találták meg, mert a törökök mereven ragaszkodtak ahhoz, hogy mindaddig hódoltatnak, amíg a II. Szulejmán idejében kialakított határokat vissza nem állítják. Kétségtelen, hogy a nógrádi várak lovas katonái sem maradtak adósai a törököknek és legalább annyi kárt okoztak azoknak, sokszor Bácskáig kalandozva, mint emezek a magyar részeken. Ezeket a portyázásokat megkönnyítette, hogy területükön a mai fogalmak szerinti államhatárok nem léteztek. A XVII. század folyamán Nógrád, Heves és Külső-Szolnok, Pest, Pilis, Solt és Csongrád vármegyék — egyenrangú törvényhatóságokként — általában Füleken, néha Losoncon vagy a megye más erődített helyein üléseztek és intézkedtek messzi, a török megszállás alatti területek adó-, birtok- és igazságszolgáltatási ügyeiben. Ugyanekkor a török közigazgatás sem vette figyelembe a visszafoglalásokat. Számukra a nógrádi, szécsényi és füleki szandzsákok épp úgy léteztek, mint amikor ők ültek ezekben a várakban. A magyar és török katonák kalandozásai is sokszor ezeknek a megyéknek és szandzsákoknak elintézendő ügyeivel függtek össze. A fő törekvés azonban mindkét részről a pénzszerzés, aminek egyik „válfaja" a rabok váltságdíja volt. Mind a törökök, mind a magyarok a foglyokért társadalmi állásuknak és vagyonuknak megfelelő váltságdíj kategóriákat állítottak fel. Pl. 1630-ban a Szécsényben raboskodó egri törökök számára. Ugyanígy a törökök is számos — néha a megye jegyzőkönyveibe is bekerült — váci, budai, hatvani és egri rabságban sínylődő magyar katona és nemes több száz forintos váltságdíját követelik szinte hónapról hónapra. A rabságba hurcolás ellen a legfőbb biztosíték a behódolás volt — magyar és török részre egyaránt.

9 A XVI. század hetvenes-nyolcvanas éveitől egyre erősödő ellenreformációs tevékenység elsősorban a nagybirtokos családok egyes tagjainak a katolikus hit számára való megnyerésében nyilvánult meg. Példájuk nyomán azután családjuk és a nemesség több tagja szintén vallást változtatott úgy, hogy a század derekára a protestáns túlsúly — mivel birtokaikról a protestáns papokat elűzték vagy működésüket gátolták és jobbágyaikat is vallás változtatásra kényszerítették — megszűnt. A kényszer hatására történő katolizálások a nógrádi protestáns köznemes-