Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

A füleki törökök hősiesen védekeztek, de egy paraszt megmutatta az ostromlóknak az ivóvizet szállító vízvezetéket, amit azután szétlőttek. November 24én Pálffy Miklós érsekújvári főkapitány is megérkezett 7000 főből álló seregével és november 25-én sikerült elfoglalniuk az alsóvárost, amelynek sáncait felhasználva közelebb vihették ágyúikat a felsővároshoz, amit 600 főből álló őrsége november 27-én, szabad elvonulás feltétele mellett, feladott. A fegyvereiket megtartva, de csak a rajtuk levő ruhában Hatvanba elvonuló törökök száma asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt 2405 főt tett ki. Ezek a „hosszú béke" ideje alatt kereskedés és rablás által meggazdagodva — írja a kortárs Bárányi Decsy Czimor János — annyi földbe ásott kincset hagytak hátra, hogy több napig tartott, míg a leégett s földig rombolt házakat átkutatták és a vermekből az elrejtett kincseket kiásták. A török nők — azt vélve, hogy mindent szabadon vihetnek magukkal — annyira megterhelték arannyal s más drágaságokkal magukat, hogy „alig járhatták, mit észrevevén a katonák, e terhökön könnyítettek". Fülek elestének hírére Divényt — amit Balassa Bálint zárt körül katonáival — november 26-án lopva elhagyták a törökök. A somoskőiekkel pedig úgy egyeztek meg, hogy tartózkodnak minden kirohanástól, és Szécsény bevétele után épségben átadják a körülzárt várat. Pár nap múlva Kékkőt, Szécsényt — ahol egy felmentő török sereget is szétvertek — Hollókőt és Báthory István országbíró vezénylete alatt — Bujákot is bevették a magyarok. A gyors sikerek nyomán támadt nagy lelkesedés ellenére — még a debreceni diákok is fegyvert fogtak Fülek és a nógrádi várak visszafoglalásának hírére — a tél közeledte és az utak járhatatlansága miatt úgy döntöttek, hogy a hadjáratot a tavasszal folytatják, Pálffy a Dunához, Tieffenbach pedig Kassára vonult vissza téli szállásra. A Pálffy csapatainak nyugat felé vonulásától megijedt törökök kiürítették Drégelypalánkot, a hídvégi erődítményt, sőt még a távolabbi Szanda várát is. Példájukat a nógrádi törökök csak azért nem követték, mert két elfogott katonától megtudták, hogy Pálffynak nincsenek ágyúi. Az elfoglalt várakat magyar őrséggel rakták meg, ami azért volt lehetséges, mert a nép oly tömegesen sietett önkéntes katonai szolgálatra, hogy számuk megközelítette a katonákét. A kisebb harci cselekmények télen sem szüneteltek. 1594 januárjában pl. Nagy Ferenc drégelyi várkapitány jelentette, hogy a törökök az oroszi malom táján szekerekkel és lajtorjákkal jelentek meg, mert a hídvégi Ipoly-hidat akarták lerombolni, hogy így árvizet okozva, ne érkezzen utánpótlás a palánki magyaroknak. Hasonló célból török lovasok rendszeresen kémlelték az ipolyi réveket. 1594 január végén Mátyás főherceg Pálffyt bízta meg Nógrád várának elfoglalásával. A helyzet kipuhatolására február 7-én Nagy Ferenc és Bory Mihály parancsnoksága alatt gyalogosok és lovasok cirkáltak a vár környékén, akik összecsaptak az ugyancsak kérni élődő nógrádi béggel és néhány kísérőjét levágták, néhányat pedig elfogtak. Közben a havazás és esőzés miatti rossz utakon csak lassan haladhatott a gyülekezési helyre, Nagyoroszi felé Pálffy 14 000 gyalogosból és 7000 lovasból álló serege. Február 26-án a főherceg is Drégelypalánkra érkezett. Ekkor Nógrád már körül volt zárva és a várost február 27-én el is foglalták. Tárgyalások indultak meg a várba menekült törökök