Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

és Sebestyént uruk végakaratának megfelelően gondjaiba vette és magyar emberekké felneveltette. Drégely eleste szinte láncreakciót váltott ki a honti és nógrádi végvárak sorában. Közrejátszott ebben az is, hogy a több ezer fős hadával Lévánál veszteglő Teufel Rézmán tábornok semmit sem tett azok megsegítésére. Ipolyság védői Drégely elestének hírére nyomban elhagyták a várat, a gyarmati őrség pedig amint arról értesült, hogy a török hadmozdulatai feléjük irányulnak, felgyújtva a várat, hasonlóképpen cselekedett. Mindkét várba ellenállás nélkül vonult be a török, Szécsény őrsége pedig megszökött. Itt a vár parancsnoka, Árokháti Lőrinc, július 13-án reggel arra ébredt, hogy mindössze nyolcad magával van és hogy jön a török. Nem sokat habozott. Felgyújtatta a várat és maga is menekülésre gondolt, de a törökök a mezőn társaival együtt elfogták és hosszú ideig sínylődött rabságban. A szécsényi néphagyomány azonban úgy tudta, hogy Ali basa Árokháti lábaira tüzes vasbilincset veretett és lefejeztette. Az ellenállás hősi példáját tanúsították Balassa Zsigmond busái, az Ipoly nyugati partján épült torony erdő jenek védői. Ali Basa Arszlán béget 300 főnyi csapattal küldte ki Szécsényből — ahová 600 főnyi török őrséget helyezett — a kis erőd elfoglalására. A vár kapitánya, Tercsi Mihály és tisztjei, Nagy András, Szuhai István és András deák az őrséggel együtt megfogadták, hogy „a tornyot halálig meg nem adják". A törökök a falu felégetésével kezdték az ostromot, amit nem néztek tétlenül a védők, hanem ágyútűz alá vették a dúlókat. Másnap már 2000 török vette körül az erődöt, amelynek tornyát két ágyúval lőtték. A palánkok védelme is lehetetlenné vált. Ekkor a vár védői hitre megadták magukat. Arszlán bég magával vitte őket Ali bujáki táboráig, ahol mindnyájukat szabadon engedték. Szécsényből Hollókő alá vonult AH basa. Ennek két várnagya volt: Porkoláb Imre és Szászi András. Ali a vár átadására szólította fel őket, amit Porkoláb társa tudta nélkül meg is ígért. Erről a követ távozásakor Szászi is tudomást szerzett. Tőrrel rohant társára, de lefogták és a várat átadták a töröknek. A két várnagyot Ali szabadon engedte, de Porkoláb Imre kicsinyhitű magatartásával ,,magát gyűlölségbe hozá", és őt „addig kergették, (hogy) szőkék Törökországba", ahol nyilván a sokasodó renegátok számát szaporította. Bujáknak, a Báthoryak jó karban tartott várának Nagy Márton volt a kapitánya, öt napi ágyúzás után szólította fel Ali megadásra a védőket, ami nagy meghasonlást szült körükben. Végül is feltörték a raktárakat és éjnek idején kiszöktek a várból. A lesben álló janicsárok azonban elfogták és leöldösték őket. Nagy Mártont külön végezték ki. A dél-nógrádi várak sorsa alig egy hónap leforgása alatt betelt. Egy 1552. július 30-án kelt levél már elestükről tudósít, amit azután krónikás hűséggel Tinódi Lantos Sebestyén foglalt szomorú versekbe. Ekkor eshetett el az erődítés alatt álló Pásztó is. Mindez pedig akkor történt, amikor az északi vármegyék 7000 főből álló serege Füleknél, Teufel Rézmán 4000 főt kitevő csapatai pedig Lévánál tétlenül vesztegeltek. így a nógrádi várak, amelyeknek védői — még Szondy György is — valójában csak nagybirtokos földesuraik várnagyai és katonái, a mozdulatlan királyi és megyei hadnak szinte szeme láttára kerültek a török kezébe.