Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

lít megyénkben. Ebből az is következik, hogy — mivel a szolgáltatásaik egységesítve voltak — a jobbágyoknak teljesen mindegy volt, ki a földesuruk. Ez az állapot 1541-ig, Vác és környéke török uralom alá jutásáig tartott, amikor új tényezőként jelent meg a magyar és török földesurak kettős birtoklásának rendszere. II. Szulejmán (1520—1566) már 1541-ben elrendelte, hogy a meghódított területek „lakosai, kicsinyek és nagyok, gazdagok és szegények" a budai vezér főhatósága alá tartoznak, aki „a nép érdekeit igaz okossággal kielégíti", és ezért „maradjanak a falusiak falvaikban, a házbirtokosok a házaikban, feleségeikkel, gyermekeikkel és rokonaikkal együtt. Szántsanak, arassanak, a napi munkájukat végezzék!" Vagyis a szultán a meghódított területeken teljes mértékben biztosítani akarta a gazdálkodás folyamatosságát. Ez idő tájt határozták meg a hódoltsági lakosak adózásának és földesúri szolgáltatásainak mértékét is, ami persze az idők folyamán egyre növekedett. Ezek az intézkedések azonban nem befolyásolták a magyar urak birtokgyarapítási törekvéseit. A jobbágytelkek számának szaporítását célzó, a „hagyományos" birtokgyarapításban élen járó Werbőczi István, aki 1527-ben Szobi Mihály halála után a Sági család birtokainak megszerzésével a volt Záh-birtokok törzsének urává, valódi nagybirtokossá lett megyénkben, és másutt levő birtokait is tekintve, az ország legnagyobb birtokosai sorába tartozott. Ezen az sem változtatott, hogy a János király által jóváhagyott birtokszerzéseit I. Ferdinánd nem vette tekintetbe, és másoknak adományozta, mert azok, az ő és fia életében, mindig Werbőczi-kézben voltak és csak 1550-ben jutottak magszakadás címén zömmel középbirtokos családok tulajdonába. Megyénk birtoktörténetének gerincét egyrészt a birtoktestek megőrzésére irányuló törekvések, másrészt az új birtokoknak zálogkölcsönök útján való megszerzése jellemzi. Ez utóbbi esetekben ugyanis a régi és az új birtokos megállapodása nagyobb biztosíték volt, mint a változó politikai viszonyok következtében nehezen végrehajtható királyi adományozások, példa erre: 1527-ben I. Ferdinánd Tóti Lengyel Jánosnak adományozta János király salgói várát és uradalmát, amely birtoklás azonban soha életbe nem lépett. Viszont 1544-ben, ugyanezt a salgói uradalmat — az azt hozomány és Ráskai örökség címén 1523 óta Fülek és Csév (Cső) várakkal és uradalmaival együtt bíró — Bebek Ferencnek 30 000 ft-ért „odaadományozta" a király. Bebek ezek közül 1548-ban Salgót és tartozékait uralkodói megerősítéssel 8000 ft-ért eladta Derencsényi Farkasnak. Az ellentmondó Ráskai rokonság pedig azért nem tudott eredményt elérni, mert Bebek, majd pedig Derencsényi „zálogösszegeket" fektettek a birtokba, amit megtéríteni képtelenek voltak. Nyilvánvaló, hogy az ilyen zálogkölcsönökkel folytatott manipulációk tulajdonképpen burkolt adásvételi szerződések, amiket sem régi jogok, sem királyi adományozások nem tudtak érvényteleníteni. A jobbágygazdálkodásra alapított földművelésen és szolgáltatásokon — azdk hűbéres mivoltát tekintve — a török sem változtatott és sem a községhatárokat, sem a magyar földesurak birtoktesteinek kiterjedését nem módosította az, hogy a török hűbéresek — ugyanazok területén — birtokokat kaptak a szultántól. A kettős birtoklás — magyar és török földesúr — terhét teljes