Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

kek sajátították el az írás és olvasás elemeit a plébánosuktól, hogy pappá lehessenek. A XV. század végefelé, elsősorban megyénk mezővárosaiban lehettek már „scholasticusok", tanító deákok. Ilyen volt az az András deák pásztói iskolamester, akit 1509-ben egy hatalmaskodás során agyonvertek.

25 Jóformán csak az ilyen hatalmaskodásokról szóló iratokból derül némi fény a megye népének életére. Belőlük a legelső tanulság az, hogy urak és parasztok egyaránt az ököljog révén igyekeztek vitás ügyeiket elintézni és ebben sokszor a gyilkosságig is elmentek. 1388-ban pl. többrendbeli hatalmaskodásért és Felsőromhányi Magyar István szándékos meggyilkolásáért Nógrád és Hont vármegyék közös, Gyarmaton tartott gyűlése halálra ítélte Nyényei Pál Hont megyei nemest, akinek azonban a király megkegyelmezett, kötelezve őt a teljes elégtétel adásra (vérdíj, okozott károk és bírói költségek megtérítésére). A gyilkossági ügyek azonban nem mindig kerültek a megyegyűlések színe elé, mert a felek igyekeztek egymással kiegyezni. így 1393-ban Gyarmati Balázs mester özvegye és kiskorú fia, Miklós — a későbbi Balassa Miklós alispán — „fogott bírák" ítélete alapján kötelezték magukat a sági konvent előtt, hogy Csehi Lászlónak, akinek András nevű fivérét az ő szennai jobbágyaik megölték, 1394 júniusáig három részletben 22 márkát fizetnek, amit ha megtesznek, László nem indít ellenük pert. A gyilkosságoknak ilyen viszonylag könnyű elintézési módja eredményezte aztán a rablóvilág elhatalmaskodását, amit a nemcsak nagybirtokos földesuraknak adott pallosjoggal igyekeztek királyaink meggátolni. Zsigmond 1400 novemberében a Hont és Nógrád megyékben birtokos Terjéni Péternek és fiának, Demeternek, valamint testvérének, Jánosnak, unokatestvérének, Simonnak és Lászlónak, továbbá osztályos atyafiúknak, Kővári Pál mesternek — nyilván az ő közbenjárására — „az elszaporodott tolvajok, rablók és gonosztevők kiirtása végett" adományozott pallosjogot. Ez a hat köznemes fel volt jogosítva, hogy „meglevő vagy ezúton szerzendő birtokaikon, együttesen vagy külön-külön akasztófát állítsanak fel és más kínzóeszközöket alkalmazzanak, hogy a gonosztevőket, ügyük kivizsgálása után akasztással, megégetéssel, megvakítassál, kezük, lábuk vagy más tagjaik levágásával és megcsonkításával büntethessék". Ez a szörnyű jog az úriszék korában nemcsak a gonosztevők, hanem a jobbágyok megfélemlítését is célozta. A XV. század 40-es éveiben, amikor a lengyel László és német László ellenkirályok hívei közti háborúság javában tombolt, bő alkalmuk nyílt megyénk nagy és kis urainak a hatalmaskodásokra és a birtokszerző fegyveres támadásokra. A Balassák — László, Zsigmond, István és György — egymás után rohanták meg embereikkel a környező kisebb birtokosok — a Mohorai Widffyek, a Jánokiak, a Pekuriak stb. — javait és 1446 táján elfoglalták a szentlőrinci, ribai, nagylibercsei, zavadai, hartyáni stb. birtokrészeiket. Megtámadták az (ipoly-)sági premontrei prépostságot, a szerzeteseket kiűzték és a monostor birtokait kékkői várukhoz csatolták. Sági János 1449-ben a Hartyániak és a Balogiak hartyáni birtokait rohanta meg. 1479-ben Országh Mihály és László Verebélyi György tótverebi birtokát sámsonházi jobbágyaikkal háborgatták és egy részét elfoglaltatták. 1495-ben Lórántfi Tóbiás, Szapolyai István egyik barnai jobbágyát verette véresre embereivel. 1498-ban a nagyoroszi „királyi job-