Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

vágást és húsmérést folytatókkal szemben. A községbíró az engedély nélküli mészárszékeket bezáratta azzal az indoklással, hogy azok kárt okoznak a közönségnek és az engedéllyel bíró mészárosoknak. A zugkereskedők és a hivatásos kereskedők közötti harc a későbbiekben állandósult. 1883-ban kelt képviselő-testületi határozat kimondja, hogy a húsipar gyakorlását a községben feltételhez kötik, akik mint mészárosok szarvasmarhát vágnak, azoknak 300 forint, akik csak aprómarhát, azoknak 100 forint biztosítékot kell a Salgótarjáni Takarékpénztárban letétbe helyezni. A szabadon burjánzó zugkereskedelemnek végül a vetélytársak szabtak határt. Ők kényszerítették ki ugyanis a kereskedelmet szabályozó intézkedéseket.

48 A kereskedelem kibontakozásával rohamosan nőtt az engedéllyel bíró kereskedők száma. 1891-ben már 58 kereskedőt tartottak nyilván, mégpedig 14 vegyes-, 8 házaló, 9 zöldséges és egyéb élelmiszer-, 6 rőfös-, 4 készruha-, 7 szatócs-, 2-2 vas-, üveg- és porcelán-, divatáru-és rövidáru és l-l bútor-és cserépedényáru kereskedőt, továbbá 16 kocsmárost. A község kereskedelmi életében különösen kezdetben, amikor a rendszeres áruellátást még nem tudták biztosítani, nagy jelentősége volt a salgótarjáni vásárosoknak. A megye országos hírű vásártartó helye, Losonc mellett, a múlt század közepén Salgótarján még nem bírt jelentőséggel. 1867 után a salgótarjáni vásárok is országos hírűvé váltak. A vásárok számát az eredeti évi kettőről háromra, majd négyre növelték. A vásárok jelentőségének növekedésével egyre több testület, egylet jelentette be részvételét és igényét „előkelő hely" kijelölésére. A balassagyarmati csizmadiaegylet 1874-ben például arra kérte a képviselőtestületet, hogy a helybeliek után az első helyet kapja. Kérését azonban nem lehetett teljesíteni, mivel a második hely már a losonc-tugáriaké, a harmadik hely pedig a rimaszombati csizmadiáké volt, így a balassagyarmatiaknak csak ezek után jutott hely. A vásárhely-viták rávilágítanak a feudalizmusból kinőtt igények szívós továbbélésére a céhek megszűnése után is. A losonciak pl. 1878-ban kérték, hogy kijelölt helyüket hagyják meg és az elsőbbségi jogért sátranként fizetett 80 krajcár bért engedjék el. A salgótarjáni képviselő-testület azzal utasította el a losonci csizmadiák elsőbbségi jogát, hogy az 1872-es ipartörvény a céheket megszüntette és minden iparosnak egyenlő jogokat adott. „Mégha a csizmadia ipartársulat a losonci csizmadia céh jogait örökölte volna is akkor sem lenne joga elsőbbségi helyre, mert közben a község már nem köztéren, hanem külön kijelölt vásártéren tartja országos vásárait." A salgótarjáni vásárok forgalmára jellemző, hogy 1902 augusztusában pl. 1355 állatot hajtottak fel, köztük 510 szarvasmarhát, 159 lovat, 150 sertést, 536 juhot. Ugyanezen év októberében pedig 993 állatot. Észak-magyarországi viszonylatban ezek jelentős számok. Az országos vásárok mellett a hetivásároknak és a kispiacnak volt komoly szerepe a község és az üzemek munkásainak ellátásában. Az ősi piac az Erzsébet tér helyén, a megyei út, a Pécskő és Karancsalja utcák összetorkolásában helyezkedett el. A forgalom növekedésével került át innen a mai vasúti állomás melletti piactérre (régi piactér).

49 A századforduló időszakában a salgótarjáni kisiparos, kiskereskedő társadalom már