Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

inászói vasútszinten volt. E táróban 940 méteren értek el a szénhez. A szállítást itt végtelen kötélszáliításra rendezték be. A szenet a rakodóig gőzmozdonyok által húzott csillék továbbították. A századfordulóra a község területére eső legértékesebb szénmezők kezdtek kimerülni. A bányászat súlypontja a környékre tevődött át. Az első világháború előtt Salgótarjánban már csak két bányanyitásra került sor. 1910-ben kezdték meg a Teréz-táró feltárását, melynek szénmezeje már zagyvái területekre esett, későbbiekben ez a medence leggazdagabb telepének bizonyult. 1911-ben kezdődött meg a bányászat a József- és Károly-akna északi részén a gyurtyánosi lejtős aknákkal. A bányászat átalakította a táj külső képét, rakodók, bánya vas utak szelték át a kopár dombokat. Még nagyobb volt azonban a változás a felszín alatt. Salgótarján területének szinte egésze és így a mai város alatt is elhagyott, kitermelt bányamezők húzódnak. A szénbányászat fejlődésével lépést kellett, hogy tartson a bányák technikai fejlődése is. A kezdeti idők táróbányászkodását, midőn a felszíni kibúvások, a magasabban fekvő rétegek szene elfogyott, fel kellett, hogy váltsa a nagyobb műszaki felkészültséget igénylő bányászkodás. A szénhez egyre nehezebben lehetett hozzáférni. A salgótarjáni körzetben az 1850-60-as években 40 m mélységével még az Üj-akna volt a legmélyebb. Az 1880-as években mindenütt megkezdődtek az aknamélyítések, a Forgách-aknán 80 m-en, a Károly-aknában 200 m-en értek csak szénre. Az aknamélyítés, a mélyebb szinten történő bányászkodás nagyobbmérvű technikai fejlesztést is szükségessé tett. A bányákban általában a pilléres fejtési módot alkalmazták, E fejtés mellett gyakori volt a kombinált pillér-és az oldalpásztafejtés is, vékonyabb telepek esetében. A robbantásra a múlt század végéig elővájásokban a dinamitot, fejtésekben a lőport vagy tetralitet használták. A robbanóanyagot, a dinamitot fagyott állapotban adták ki, melyet a bányászok csizmaszárban, vagy a hónuk alatt melegítettek fel, felrobbantásához gyengébb gyutacsot használtak. A lőporból 30 mm vastag hengereket készítettek, melyek tengelyében zsinór vastagságú lyuk húzódott. A gyújtózsinór végét csomóra kötötték, a zsinórra ráhúzták a lőporhengert és úgy helyezték a fúrólyukba. A lőpor robbantásához gyutacsot nem használtak, az ily módon történő robbantás nagyon balesetveszélyes volt. A munkahelyek világítására a múlt század végéig csak a repceolajjal töltött bányamécsesek, a kahanyecek szolgáltak, melyeknek a fényerőssége csak 0,4 gyertyafény volt A félpiskóta alakú, lapos edényt kampójánál fogva az ácsolatra akasztották és úgy dolgoztak mellette. A XX. század elején terjedt csak el a munkahelyek világításánál a már hét gyertyafény erejű karbidlámpa. Az 1880-as évektől kezdve már általánossá vált a vízkiemelés, a levegőellátás és a szállítás területén a gépi erő alkalmazása. Az első gőzzel hajtott szivattyút 1870-ben állították be az Emma-aknában. A szállítás kezdetben kézzel, később lóvontatással történt, a lóvontatás elterjedése után 100 m-en túl már nem szállítottak kézi erővel. 1895-ben veszi kezdetét a bányák villamosítása, mely szinte forradalmasította a szállítást és a bányák gépesítését.

44