Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Nógrád megye az 1929—1933-as gazdasági világválság és a második világháború előkészítésének időszakában (1929—1938)

összmennyiségük olyan jelentős volt, hogy a bányászok kénytelenek voltak részletekben történő fizetést kérni. S ezt azzal indokolták, hogy „keresetünket vegyék revízió alá..., az utóbbi időben keresetünk annyira csökkent, hogy a redukált munkanapok és csökkentett kereset mellett megélni nem tudunk." Kérik továbbá, hogy a telepen lakó dolgozók részére is vezessék be a villanyt, s az üdülési szabadságnál is az átlagkeresetet fizessék.

32 A bányatőkésekhez hasonlóan a gyártulajdonosok is alkalmazták a termelési költségek csökkentésében jelentős szerepet betöltő létszámredukálást, a munkaidő-csökkentést, s a munkabérek lassú, de fokozatos sorvasztását. Mindez a gyári munkásság átlagos keresetének, életszínvonalának zuhanásszerű esését vonta maga után. A fentebbi megállapításokat támasztja alá Salgótarján legfontosabb ipari üzemének — az acélgyárnak — a gazdasági válság ideje alatti munkás létszámáról és azok jövedelméről készült kimutatás is:

33 Naptári év Létszám Üzletév Átlagkereset 1929 1939 1928—1929 1648,98 1930 1852 1929—1930 1585,17 1931 1680 1930—1931 1324,86 1932 1390 1931—1932 1154,07 1933 1300 1932—1933 1013,74 1931-től bevezették a 8 órás munkaidőt. Emellett a megrendelésektől függően néhány üzemrészt, műhelyt hetente csak 3—4 napig, vagy havonta csak két hétig foglalkoztattak. A salgótarjáni palackgyárban azonban még az acélgyárihoz viszonyítva is nagyobb arányban csökkent a munkásság létszáma. Az 1929-es évben az összlétszám 880 és 1137, 1930-ban 702 és 975, 1931-ben pedig 542 és 662 fő között ingadozott. 1932-ben és 1933-ban a létszám tovább csökkent, de 1933 végére ismét elérte a 723 főt.

34 Ezek a szélsőségeket mutató számok azt jelentik, hogy egyes munkáscsoportok csak időszakonként jutottak munkához. Az elbocsátások aránya, az életszínvonal romlása a gyárak többségében nem volt olyan mérvű, mint a bányászatban, de itt is a profitszempontok határozták meg az elbocsátások, munkaidőcsökkentések mórtékét. A gyári munkásság jelentős tömegeit rettegésben tartó kilátástalanság komoly feszültséget okozott Salgótarján ipari üzemeiben is. Ezzel magyarázható, hogy az 1930. április 12-i éhségfelvonuláson a bányászok mellett a kályhagyári és a palackgyári dolgozók is részt vettek. A polgármestertől és a csendőrség nyomozó parancsnokságától származó hangulat jelentések pl. 1931-ben arról írnak, hogy „a munkások hangulata az újabb elbocsátások miatt elkeseredett. Az elküldött munkásoknak a boltok egy ideig még hiteleznek, de ha a boltvezetők türelme elfogy, a helyzet komolyra fordul. Salgótarján város pénzhiány miatt csak 30—