Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Nógrád megye az 1929—1933-as gazdasági világválság és a második világháború előkészítésének időszakában (1929—1938)

tástalan helyzetének ismeretében, s tartva a bányászok esetleges nyílt fellépésétől, a kerületi főkapitányság nem merte elhallgatni a problémáikat. Ezért december 9-i jelentésében az olvasható, hogy az „összmunkáaság hangulata nyomott, mert helyzetük egyre rosszabbodik. Ugyanis még csak a tél kezdetén vagyunk, és máris 5-re redukálták a műszakok számát."

25 A munkanélküliség és a nvomor a legérzékenyebben a baloldali munkásokat érintette, ök voltak az elsők az elbocsátáskor, utolsók a munkába állításkor. A büntetések is őket sújtották a legjobban. Ezzel szemben a keresztényszocialista szervezetbe tömörített munkásokat felülről is pártfogolták. A pártvezérek gyakran írtak a kormányhoz, a főispánhoz és a bányaigazgatósághoz pártfogó leveleket tagjaik védelmében. Dr. Pálos Ervin, a Heves megyei Keresztényszocialista Szakszervezet titkára 1931. október 12-én azzal a kéréssel fordult a nagybátonyi bányafőtanácsoshoz, hogy az épülő brikettgyárba az általa javasolt munkásakat vegyék fel. „A magyar munkásokat csak úgy tudjuk távoltartani a szociáldemokratáktól, ha minden erővel azon vagyunk, hogy a tagjainknak munkát tudjunk szerezni" — írta dr. Pálos. Az ilyenfajta beadványok természetesen sokkal inkább meghallgatásra találtak, mint a helybeli bányamunkásszövetség kérelmei. Hiszen a bányavállalatok a kizsákmányolás fokozásakor — nemegyszer kéz kezet mos alapon — a keresztényszocialisták támogatását is igénybe vették az öntudatos bányászok tiltakozásának a leszerelésére. A gazdasági válság 1932-ben is változatlanul súlyos terheket rótt a magyar bányaiparra. A Bányamunkás 1932. január 30-án a „Tömegesen bocsátják el a tél közepén a bányászokat" című cikkében arról számolt be, hogy a salgótarjáni szénmedencében 1700 munkás elbocsátása váltott ki nagy elkeseredést. Az igazgatósági rendelkezés után a bányászok gyűléseken tiltakoztak a nagyarányú elbocsátások ellen. Nemti községben nagygyűlésen öttagú küldöttséget választottak, hogy az egyenesen a központtól kérjen orvoslást panaszaikra.

26 A Népszava pedig 1932. február 21-i számában arról tudósított, hogy 300 bányászasszony panaszt emelt a bányaigazgatóságnál, mert fizetés helyett férjük csak fizetési cédulát kapott. A munkabér jelentős részét tartozásokra vonták le. A bányászok helyzetéről olvashatunk a kisterenyei főjegyző jelentésében is, mely szerint a Nemti községhez tartozó Horthy-telepi (ma: Rákóczi-telep) munkások keresete olyan csekély, hogy „abból 5—8 tagból álló családjuk részére még elegendő kenyeret sem tudnak beszerezni... hetenként 3 műszakot dolgoznak, egy-egy műszakban 1,80—2,39 pengőig megy fel a keresetük, úgyhogy ez az öszeg a legszerényebb megélhetésre a legnagyobb takarékosság mellett sem elegendő".

27 A bányamunkások élet- és munkakörülményei állandóan romlottak, és 1933-ra a szó szoros értelmében a mélypontra süllyedtek. A bányászatban foglalkoztatottak létszáma és keresete a gazdasági válság időszakában:

28 6 Nógrád megye története