Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Nógrád megye az 1929—1933-as gazdasági világválság és a második világháború előkészítésének időszakában (1929—1938)

oszlott fel. Elindult a letartóztatottak kiszabadítására. A rendőrség nem tudott ellenállni az elszánt tömegnek, és a „nagyon veszélyesnek" tartott munkásvezetők elhagyhatták a rendőrség épületét. Amikor a kiszabadult kommunisták csatlakoztak a tömeghez, spontán lelkesedéssel magasba emelkedtek a karok, felcsendült az Internacionálé, és a salgótarjáni utcákat betöltő énekszó jelezte a proletárösszefogás sikerét.

17 A dolgozók helyzete azonban az április 12-i tüntetés, után sem változott meg, szinte állandósult a létbizonytalanság. A Munka 1930. április 19-i számának kulturális rovatában is arról panaszkodik a szerkesztőség, hogy a salgótarjáni moziban üresek a széksorok, noha az emberek az utolsó fillérüket is mozira adnák, hogy elfeledjék mindennapos gyötrelmeiket. A kommentár azt panaszolja, hogy „ezeknek" már az utolsó fillérjük is elfogyott: „Sem műkedvelő előadásokon, se moziban nincs szórakozást kereső ember." Á bányaigazgatóság 1930 októberében körrendeletet adott ki az összes üzemágaknak a fizetett szabadság szabályozásáról. E szabályozás nyilvánvalóan összefüggött az április 12-i tüntetéssel. Különösen említésre méltó a módosított szabályzat 5. pontja: „Sztrájk esetén a sztrájkoló munkás a fizetett szabadságra való igényét a tárgyi évben és ismételt sztrájk esetén a következő évre is elveszíti."

18 Az 1931-es esztendő sem hozott semmi biztatót a munkásság számára. A Bányamunkás 1931. március 13-i száma közli, hogy az előző hónapban Dorogon 800 munkást bocsátottak el, „most pedig a salgótarjáni kerületben 1200 családtól vonták meg a csupasz száraz kenyeret jelentő kereseti lehetőséget..., a dolgozók bérét 10—25%-kal akarják redukálni". A cikk szerint a társulatnak ez a rideg és embertelen intézkedése tovább fokozta azt az elviselhetetlen nyomort, amely már a korábbi évekre is jellemző volt: „lerongyolódott asszonyok százai futkosnak egy-egy darab kenyér után, mert az elbocsátás folytán nincsen hitel és az éhbérek következtében eladósodott családok teljes pusztulásnak vannak kitéve. A gyermekek nagy része lábbeli nélkül kénytelen járni, a munkaképes férfiak kétségbeesetten járják a falvakat a munkaalkalomért." Különösen elszomorító az írásnak az a része, amely a bányászok életviszonyairól szól. „Vannak munkáslakások, ahol bútor már nincs. A 6—7, sőt 9—10 tagú család asztalára hónapok óta nem került hús. A tüdővész orgiákat ül, a hiányos táplálkozás, ruházkodás folytán egyre nőtt a megbetegedések száma" — írta a Bányamunkás. Hasonló gondokkal foglalkozik Jancsik bányavezető 1931. május 20-án kelt jelentése is, amelyet a bányaigazgatóság központjához küldött: „ ... délután egy öttagú munkásküldöttség jelent meg alulírott előtt és a legelkeseredettebb hangon panaszkodott az elégtelen fehérliszt ellátás miatt.. ."

19 Emellett a munkások panaszukban előadták, hogy a nagymérvű bakancshiány miatt is kénytelenek a munkától távolmaradni. Jancsik bányavezető május 26-i felterjesztésében viszont már arról számolt be, hogy „a munkások közt ismét agitáció folyik a jövendő sztrájk ügyé-