Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Az ellenforradalom hatalomra jutása, az ellenforradalmi rendszer megszilárdulása (1919—1929)

veiként ismert más baloldali munkások osztályharcos követelésekkel léptek fel. Az osztályharcos baloldal — kommunisták és baloldali szociáldemokraták — legkövetkezetesebb képviselői Eppich Albert, Eppich Ede, Horváth József, Kakuk József, Pothornik József és Salamon Imre voltak. A baloldali befolyás alatt álló szakszervezeti tagok elsősorban Baglyasaljáról, Salgótarjánból, a Karancs völgyéből kerültek a mozgalomba. A baloldal tevékenyen részt vett az 1926-os éhségfelvonulás szervezésében, az 1928-as losonci pártkonferencia előkészítésében és az 1929. évi nagy sztrájk megszervezésében. A kommunisták eredményes politikai tevékenysége következtében a 20-as évek elején még uralkodó peyerista irányzat veszített befolyásából, s a helyi bányászszakszervezetben 1926—1929-re a KMP befolyása erősödött meg.

200 A jobboldali szociáldemokraták befolyása eleinte Salgótarján néhány bányaüzemében és a várostól délre és keletre eső bányatelepeken volt erős. Politikájukat főleg a régi bizalmiakon keresztül népszerűsítették. Bizalmi embereik: Klárik Ferenc képviselő, Fajd Pál és Princz Ferenc ügyes agitátorok voltak. A jobboldal befolyása 1926-tól kezdve fokozatosan csökkent. A peyerista politika zsákutcáját legszembetűnőbben az 1926-os éhségfelvonulás jelezte, melyet a jobboldaliaknak ugyan — mint láttuk — sikerült levezetniük, de a mozgalom „levezetői" eme tettükkel le is leplezték magukat a tömegek előtt. A munkásság szembefordulását a jobboldallal ennek nyilvánosságra kerülése is siettette, továbbá az, hogy egyes szakszervezeti vezetők különböző kedvezményeket kaptak a bányatőkéseknek nyújtott segítségért. Ez a tény széltébenhosszában beszéd tárgya lett a munkások körében. A kormányzat, a központi és megyei hivatalos szervek aggódva figyelték a jobboldal háttérbe szorulását s a baloldal fokozatos előretörését. A hivatalos politika a munkásságra gyakorolt befolyásának fokozása érdekében ismételten lépéseket tett a munkásszervezetek szétzilálására, az ún. politikamentes szervezkedés elősegítésére, a dolgozók „nemzeti" alapon történő szervezésére. Jól beleilleszkedett terveikbe, hogy 1926-ban Peyer közreműködésével Csóka Vendel a bányászszakszervezet volt elnöke lett a kerület szakszervezeti vezetője. Nem sokkal Salgótarjánba érkezése után, 1926 nyarán a hatóságok támogatásával megalakította a „Salgótarjáni Szénmedence Bánya- és Kohómunkások Gazdasági Szakegyesületét". Később — mivel hogy a szervezetet országossá kívánta fejleszteni — kiterjesztette tevékenységét, és új nevet adott a a szervezetnek: Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Gazdasági Szövetsége. Éz a Csóka-féle szervezet a bányatulajdonosok óhajának megfelelően „politikamentes", „nemzeti" szervezetnek vallotta magát, s már működése első évében megnyerte Róth Flóris bányaigazgató tetszését. A salgótarjáni bányaigazgató Chorin Ferencnek arról számol be 1926 szeptemberében, mintha „Csókáék és a hatóságok között bizonyos megértés állna fenn".

201 A Csóka-féle szervezkedés — annak ellenére, hogy a Nógrád megyei főispán közvetítésével állami pénzzel is támogatták — nem tett szert jelentősebb befolyásra. A hatóságokkal való kapcsolata nyilvánvalóvá vált, s — személyi okokból — Csóka Peyerrel is szembekerült. Csóka és Peyer ellentéteit