Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Az ellenforradalom hatalomra jutása, az ellenforradalmi rendszer megszilárdulása (1919—1929)

beleegyezni, hogy ezentúl csak heti két pótműszakot teljesítsenek a bányászok.

163 A salgótarjáni bányászok 1922. július 27-én ismét sztrájkba kezdtek. Most már a pótműszakok teljes eltörlését és jelentős béremelést is követeltek. A sztrájkhoz a nagybátonyi bányászok is rögtön csatlakoztak. A sztrájk jelentőségét növelte, hogy része volt annak az országos sztrájkmozgalcmnak, melyet a százezres munkástömegek a bérek felemeléséért, a munkaidő csökkentéséért és a növekvő drágaság ellen folytattak. A sztrájkmozgalcm hamarosan a megye csaknem valamennyi jelentős üzemére kiterjedt. A salgótarjáni acélgyár munkásai — például — az alábbi követeléseket juttatták el a gyár vezetőségéhez: a munkabéreket 40%-kal emeljék fel; hetenként legalább két esetben biztosítsanak húst a munkásoknak és havonkét két mázsa szenet kapjanak; a lakbérpótlékot terjesszék ki azokra is, akik nem a gyártelepen laknak; rögzítsék a fontosabb iparcikkek árát a rohamosan terjedő infláció miatt.

164 A munkásság követelései, a gazdasági jellegű problémákon gyakran túllépve, fontos szociális és kulturális kérdéseket is tartalmaztak. A nyolcórás munkaidő bevezetésén, a pótműszakok eltörlésén túl követelték a családi pótlék bevezetését, a betegpénz biztosítását, a nyári fizetett szabadságot és az üzemi óvodák felállítását.

165 Az üzemek igazgatóságai azonban semmi hajlandóságot nem mutattak a követelések teljesítésére, sőt, a legszigorúbb munkásellenes rendszabályok alkalmazásától sem riadtak vissza. A salgótarjáni acélgyárban — hogy a sztrájkot letörjék — többszáz munkást bocsátottak el.

166 A bányaigazgatóság és a hatóságok minden eszközt igénybe vettek a sztrájkmozgalom felszámolására. Bethlen István gróf miniszterelnök — aki a közelgő választások miatt aggódott a „hangulatért" —, amikor látta, hogy a sztrájk a megtett intézkedések ellenére a negyedik hetébe lépett, még radikálisabb rendszabályok életbe léptetését sürgette. A sztrájk letörése érdekében azt javasolta, hogy zárják be az élelmiszer-kiosztással foglalkozó üzleteket, akadályozzák meg az élelmiszerek más vidékről történő szállítását, szigorúan ellenőrizzék a pénz- és egyéb postaküldeményeket, tiltsák meg az utazásokat és a bányászok egymással való kapcsolatát.

167 A bányászok megfékezésével, „jó útra" térítésével a papság is foglalkozott. Dr. Csepela Lajos nagybátonyi plébános pl. nem elégedett meg a szószék által kínált lehetőségek felhasználásával, hanem — a Heves megyei Népújság 1922. augusztus 17-én megjelenő számában — cikket írt, amelyben a felelősséget igyekezett a szociáldemokratákra, a szakszervezetre hárítani. „A bányász eddig a sorsával meg volt elégedve. Most sem kér több bért, ellenben a sztrájkba bekényszerítette a szakszervezet, amely különben az erőszakra épül, terrorból él. Jó bányász emberek! Nem ti vagytok az elégedetlenek, hanem, akik vezérekké tették magukat, kiknek nem az fáj, ami nektek, akiknek még van kenyerük holnapra és azutánra, akik féltik farizeusként az elsőséget, akik vakon ragaszkodnak a betűkhöz, melyről jól tudják; hogy: a betű öl. Megöli a békét, a családot, a ház nyugalmát. Nem furcsán hangzik-e sziveteknek és fületek-