Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Az ellenállási mozgalom kibontakozása és a megye felszabadítása

Az Ipolyon azonban csak december 7-én kelhettek át, mert a németek erősen megszállták Zólyom környékét és szinte lehetetlenné tették a mozgást.

09 A parancsnok hatodmagával vállalkozott a Salgótarján környékén szervezkedő munkások harcának segítésére. Miután a Garamtól a brezovói folyócskán keresztül Madách Imre szülőfaluján, Alsósztregován át eljutottak az Ipoly közelébe, a csoport már 27 főből állt. A csoport tagja volt: Nógrádi Sándor, Lapsov Jevgenyij, Molnár I. János, Tömpe András, Sandoval Jósé, Rachmanov Szergej, Hatvány Vince, Pap Béla, Vecera Pá vei, Rubcov Fedor, Szamszonyenkó Tanya, Kardos Éva, Neuman, Molnár II. János, Friedrich János, Bársony Máté, Mercik János, Koriák Andrej, Kubán Andrej, Melnyik, Letkó Károly és Bondar harcos.

70 Öt személy neve — akik mint katonaszökevények kerültek a partizánokhoz — ismeretlen. A csoport harcálláspontja ekkor a Muacho-tanyán, Luboricka és Ipolytarnóc között volt. Egyben ez volt szlovák területen az utolsó pihenőhely számukra. Ott készítették el a D. 1. számú napiparancsot, mely többek közt megszabta, hogy a Magyarország területére való lépés után a csoport tagjainak a vörös szalag fölött a nemzeti színű kokárdát kell viselniük, bevezette a „bajtárs" megszólítást és rendelkezett a katonai titoktartás szigorú betartásáról. Az Ipolynál a felderítők megállapították, hogy az egyik hidat nem őrzi őrszem, de az ipolytarnóci vasútállomásról bizonyos időközönként a németek géppisztolysorozattal pásztázzák. Nógrádi Sándor úgy határozott, hogy Kisdályó-pusztáról az Ipolytarnócra vezető úton haladva kelnek át az Ipolynak ezen a hídján, két géppisztoly-pásztázás közötti időben. Áz átkelést sikeresen végrehajtották. Útjukat a községből délre vezető műúton folytatták tovább. Á partizánok a műúton túl — a völgyen át — jutottak el Hólya-pusztára, ahol Mátyás András juhász volt a segítségükre. Innen a felderítők adatai alapján vonultak tovább későbbi karancsberényi harcálláspontjuk, a Légrádi-féle vadászkastély felé. A csoport felszerelése és fegyverzete nem volt a legteljesebb. Ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a partizánharc követelményeinek megfelelően az adott területen megállják helyüket. Rendelkeztek golyószóróval, géppisztollyal, karabéllyal, pisztollyal, robbanóanyaggal és kézigránáttal. A tájékozódáshoz katonai térkép és tájoló állt rendelkezésükre. Az összeköttetés tartására és a jelentések továbbítására szolgált a szikratávíró. Öltözetük kimondottan vegyes volt. Egyesek közülük szovjet, mások szlovák vagy magyar katonai egyenruhát viseltek, többségük azonban civil ruhában járt. A karancsberényi vadászházhoz érve a partizánok elszállásolták magukat, és azonnal megszervezték az őrséget. A felderítők folytatták az adatgyűjtést. A Karancs-völgyi emberek is rokonszenvvel fogadták a csoportot és a lehetőséghez mérten igyekeztek jól ellátni őket élelemmel. A Légrádi-vadászkastély a Karancs hegység lábánál a völgyben épült. Innen a legközelebbi község Karancsberény és Bocsárlapujtő, mely légvonalban alig több mint egy—két kilométer. Salgótarján és Somoskőújfalu a Karancs hegység túloldalán 5—7 kilométerre fekszik. A környék felnőtt lakosságának