Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

A második világháború évei (1939—1944)

A fentebbi szabályozás jelentőségét azonban erőteljesen csökkentette az tény, hogy nemcsak „elsőosztályú", hanem „másodosztályú" munkaerő sem ige volt már a munkaerő piacon. Emellett a viszonylag magas bérek valóságos ér tekét a kibontakozott infláció is meglehetősen alacsony színvonalra süllyesz tette. Az 1943-as esztendőtől kezdve a készpénzkeresetből élőknek — termesze tesen mind a mezőgazdaságban, mind az iparban — a folyton emelkedő árai okozták a legtöbb gondot. Annak ellenére tehát, hogy a mezőgazdasági nap számbérek magasabbak voltak, mint korábban, a falusi szegény ember nen tudta magát és családját ruhával és lábbelivel ellátni. A lábbelik és ruházat cikkek ára — amellett, hogy minőségük egyre rosszabb lett — 1942-től 1943 ig 100—150%-kal emelkedett. Így a bérek emelkedése soha sem érte utol a árakét.

90 Nem segített ezen a jegy rendszer bevezetése sem, amely igen mosto hán kezelte a falusi lakosságot. Nem is beszélve arról, hogy a hatóságoknak a falusi jegyzőknek a cipő-, bakancs- és egyéb jegyekkel való közismert visz szaélései csak növelték az amúgy is rendkívül súlyos helyzetet. A legkilátás talanabb és legszomorúbb körülmények közé azonban azok kerültek még ; falusi szegénység körében is, ahonnan a kenyérkeresőt katonának vitték el Az ilyenek száma pedig a háború végéhez közeledve szinte napról napra növe kedett. A háború következményeit a falusi lakosság alsóbb rétegei mellett mind jobban megérezte a közép-, sőt esetenként a módos parasztság is; a Jurcsek féle beszolgáltatási rendszer az utóbbiakat is gyakran nehéz helyzet elé álli totta. Az alacsony terményárak miatt olykor ők sem voltak képesek meg küzdeni az iparcikkek folyton emelkedő áraival. Igaz, nemegyszer sikerült ki játszaniuk a hatóságokat és terményeik egy részét a fekete piacon értékesíteni De a terménynek már a cséplőgéptől való elszállítását és a rekvirálásokat ől sem tudták elkerülni minden esetben. A katonai behívások a háború elejér a parasztság tehetősebb rétegét kevésbé érintették. Később azonban — bá: nem olyan mértékben, mint a falusi szegénységre — erre a rétegre is rákerül a sor. A mezőgazdasági termelés csökkenése ellenére a falu birtokos parasztsága a háború végén sem küszködött általában élelemhiánnyal. Ebben a tekintetben a parasztságnak ez a része kétségtelenül végig kiváltságos helyzetber volt. Nem így a falusi lakosság nincstelen, vagy csak néhány hold földdel rendelkező része és a városi emberek, s köztük is elsősorban a munkások, akii sokszor a legszükségesebb élelmiszereket sem tudták maguk és családjuk részére biztosítani. Hiszen az emelkedő bérek sem voltak elegendők arra, hog> abból jegynélküli élelmiszerhez lehetett volna jutni. A jegyrendszer útján biztosított adagok pedig— a napi 25, majd 20 és végül 16 dkg-os kenyérfejadag — a tényleges szükségletet távolról sem elégítették ki. Hasonlóan a zsír- és cukoi fejadagok, amelyek a legszegényebbeknél — az éhség kényszerétől hajtva — nemegyszer kenyérre, vagy más mezőgazdasági cikkre cserélődtek fel.