Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

A második világháború évei (1939—1944)

A megyében illegálisan tevékenykedő kommunista pártnak az 1940-es években hozzávetőlegesen 200 tagja volt. A szervezeti élet a pártsejteken belül folyt a legnagyobb konspiráció mellett. A párt a nagy letartóztatások után annyira még nem erősödött meg, hogy minden területen befolyásolni tudta volna az embereket. A tájékoztatásban, a felvilágosításban, az egyének megnyerésében azonban jelentős eredményeket ért el. De a szakszervezet munkája is — a lebukások után — nehezen tudott kibontakozni. A munkásság gondjaival, súlyos helyzetével szervezett formában tehát átmenetileg senki nem foglalkozott. A német fasizmus előretörésével és villámháborús sikereivel egyidejűleg azonban mind jobban hallatta szavát az 1939-es választáson megerősödött Nyilaskeresztes Párt. A nyilasok látták, hogy a szakszervezet tömegbefolyása időlegesen meggyengült, és ezért hallatlan demagóg hadjáratot indítottak a munkásokban felgyülemlett indulatoknak és az esetleges tömegmegmozdulásoknak a saját céljaik érdekében történő kihasználására. A nyilasakra bátorítólag hatott a németek mind intenzívebb támogatása, a hitleri Németország viliámháborús sikerei, s főleg a háború menetének kilátásai. Mindezekből azt a következtetést vonták le a maguk számára, hogy elérkezett a hatalom átvételének ideje. Űgy gondolták, hogy a kormány nem tud majd úrrá lenni az általuk előidézett helyzeten és a németek megszállják az országot. Az ország német megszállása esetén pedig ők jelentbetik Magyarországon Hitler számára az egyetlen, vagy legalábbis a legkedvezőbb alternatívát. A becsületes szándékú bányászok ugyanekkor — a nyilasoktól teljesen függetlenül — követelték a bérek felemelését és életkörülményeik megjavítását. Miután minden ilyen irányú erőfeszítésük süket fülekre talált, 1940. október 7-én beszüntették a munkát. A sztrájk Salgótarjánból indult ki, majd országos méretűvé vált és több mint négy hétig tartott.

55 Ez a sztrájk soha nem látott méretekben rázta meg a bányatőkéseket és a kormányt. A haditermelés jó lehetőséget teremtett a profitszerzésre, amelyet a bányarészvényesek, Chorinnal az élen, maximálisan igyekeztek kihasználni. Ismerték ugyan a bányászok valóságos helyzetét és életkörülményeit, mégsem próbáltak segíteni rajtuk. Sőt, embertelenségükre jellemző, hogy a keresetre panaszkodó munkásoknak a köménymagos levest, a kökényt és a vadalmát ajánlották. Mondván, ezt fogyasszák, ez kerül a legkevesebbe. De nem riadtak vissza azoknak a bányászoknak az elbocsátásától sem, akik fizetésemelési kérelemmel fordultak a bánya vezetőségéhez. A bányamunkások helyzete szinte elviselhetetlenné vált. A medence bányászai nem tudtak mást választani, mint a munka megtagadását, a sztrájkharcot.

56 A nyilasok azonban a gyorsan terjedő sztrájkot, illetőleg a sztrájkoló munkásokat demagógiájukkal a saját oldalukra szerették volna állítani. Ez azonban nem sikerült nekik. Közvetlenül a sztrájk másnapján a parlamentben már felléptek, de nyilvánosan tagadták, hogy részük volna a sztrájk kirobbantásában. Október 9-i interpellációjában Gruber Lajos nyilas képviselő még arról beszélt a parlamentben, hogy a „huszonnegyedik órában figyelmeztetem a kormányzatot, hogy ezt a kérdést nem lehet rendészeti kérdésnek tekinteni •..