Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

A második világháború évei (1939—1944)

A háború kitörésének napjától a magyar kormány csendben, de határozottan tovább folytatta katonai előkészületeit. A fegyverkezés meggyorsítása bizonyos mértékben enyhítette a munkanélküliséget. Az öntudatosabb dolgozók azonban tudatában voltak annak, hogy a háborúra való készülés újabb és fokozódó terheket ró majd rájuk. Emellett azt is korán tapasztalniuk kellett, hogy a kormányzat és az egyes tőkések a háborúra való hivatkozással áldozatokat is „kérnek" tőlük. A háború kitörése után, ha valaki fizetésének, vagy rossz anyagi helyzetének javítását kérte, szinte megszégyenítették — mondván — nem lehet magyar érzelmű az, aki ebben a nehéz helyzetben elégedetlenkedik; az állam nincs olyan körülmények között, hogy a figyelmét a legfontosabb feladatokról a „sokadrendű" kérdésekre terelje. Az áldozatvállalás igényét, s ennek megfelelő közszellem kialakítását persze nemcsak a helyi sajtó és a pártok propagandája vet ette fel, illetőleg követelte, hanem az úgyszólván minden fórumon elhangzott a templomi szószéktől a parlamentig. A megye egyik képviselője, gróf Zichy János is azzal érvelt a költségvetési törvényjavaslat vitájában, hogy „a nemzet régen volt súlyosabb helyzetben, mint ma. Künn a háborúnak viharai dúlnak, befelé súlyos problémák vetődnek fel, ezeknek a megoldására nehéz anyagi áldozatokra is szükség van."'

19 A képviselő természetesen egyetértett a katonai költségek fokozására irányuló előterjesztéssel. Azt mondta, hogy a kialakult, bonyolult helyzetet a költségvetés a maga ridegségében a magas katonai célokat szolgáló számaival is bizonyítja. A megye másik képviselője, Bálás Károly is helyeselte, hogy „ebben a költségvetésben az előbbiekkel szemben a honvédelmi és szociálpolitikai célok predominálnak. A honvédelmi célok olyanok, amelyek sürgősségüknél, fontosságuknál fogva minden mást megelőznek és sürgősen megvalósítandók. Ebben a tekintetben nincs közöttünk nézeteltérés, ezt pártkülönbség nélkül valamenynyien elismerjük."

50 1939. szeptember 7-én este Chorin Ferenc felsőházi tag, elnökvezérigazgató, a salgótarjáni bányakaszinó nagytermében mondott beszédében a széntermelés nehéz, háborús feladatait ecsetelte, és azt hangsúlyozta, hogy a szénmedence nehézségeit leküzdeni, a bánya előtt álló programot megvalósítani csakis úgy lehet, „ha a tőkés, a munkás egy szívvel, egy lélekkel a közös cél érdekében összefog. Most eltörpül minden gond és nehézség, ami éket ver ember és ember közé, kéz a kézben hűséggel, szeretettel, bizalommal végezzük szent kötelezettségünket."

51 A megye politikai vezetői és tőkései azonban látták, hogy az eltelt húsz esztendő kevésnek bizonyult a dolgozó tömegek megnyerésére, illetve megfélemlítésére. Tartottak a dolgozóktól, különösen azok szervezett osztagaitól. Egy esztendővel a bécsi döntés után Schmidt Sándor a fasiszta eszmék egyik megyei fő képviselője, a Salgótarjáni Bányaművek helyettes vezérigazgatója ezért a szocialista szakszervezetek betiltását javasolta. Ennek kapcsán — egyebek mellett — a bányatőkések szaklapjában a következőket írta: „Ma amikor talán minden eddiginél szörnyűbb világégés lesz, szomorúan, szinte kétségbe esve kell látnunk, hogy az elmúlt keserves húsz esztendő nálunk csak a probléma