Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Nógrád megye az 1929—1933-as gazdasági világválság és a második világháború előkészítésének időszakában (1929—1938)

dó emberek voltak. S-zellerni életüket a számukra kialakított, a munkásság számára hozzá nem térhető kaszinóban élték. A Rima-városrész a város legjobban kiépített települése és teljesen zárt területe volt. A sorompón túli ielírás is ezt hirdette: „Magánút, a kocsiközlekedés tilos!", s ha a vállalat vezetői úgy látták jónak, egyszerűen elzárták az idegen kocsik elől az utat. Az út két oldalát repkénnyel futtatott — az akkori időben hatalmásnak ítélt — bérházak szegélyezték. A telep elé modern templomot építettek a munkásság anyagi hozzájárulásával. A húszas években 140 új lakással bővült a telepi lakások száma. A lakások 9,46%-ában tisztviselők, tanítók, művezetők, altisztek, 67,17%-ában munkások, 25,17%-ában pedig nyugdíjasok és özvegyek laktak.

221 A kolonizált munkások lakbére igen alacsony volt: „elismerési díj" címén csupán havi 2 pengőt kellett fizetniük, a világítást ingyen szolgáltatták részükre, a szén mázsáját pedig 20 fillérért kapták. Az itt lakó gyermekek részére a gyár játszóteret, parkot létesített. A salgótarjáni szénmedence bányamunkásainak törzsgárdája is az ipartelepeken alakult ki. A bányakapitalisták racionális okokból, tudatosan és tervszerűen telepítették le a szénbányák közvetlen közelében a munkásokat. A bánya-altiszteknek, felvigyázóknak, iparosoknak, a „megbízható" és szolgálatkész bányamunkásoknak általában különálló épületeket juttattak. Legtöbb lakáshoz kis kert és különálló nyárikonyha is járt. A bányai altisztek, felvigyázók, iparosok közül kerültek ki többnyire azok a bányai dolgozók, akik gyermekeiket polgári iskolába íratták, járatták az újságokat, szólt lakásukban a rádió. Társaságot ők általában az intelligencia, a hivatalnokoK, a kispolgárok körében kerestek, s nem szívesen barátkoztak a napszámosokkal, segédmunkásokkal, az egyszerű bejárókkal. A bányamunkásság gerincét a szénfal mellett dolgozók — vájárok, segédvájárok, uraságiak (szállítók), külszíni munkások, iparosok és az egyéb kisegítő segédszemélyzet — alkották. A bányász törzsgárda többsége is kolóniaszerű telepeken lakott, 8—10 lakásos házakban. Lakásaik többnyire szobakonyhásak voltak, kamrával is ellátva. De nem volt ritkaság, hogy 1 szobakonyhás lakásban 8-an, 10-en éltek. A házak mögött sertésólak, mellékhelyiségek sorakoztak. A sajátos életkörülmények — a házak udvarán folytatott beszélgetések, az egymásrautaltság, a közös szórakozások — tág teret biztosítottak a bányászok közösségi szemléletének kialakításához, a munkásöntudat kifejlesztéséhez, a munkaadókkal szembeni együttes fellépéshez. Közülük került ki a szervezett munkások többsége is. „Még a bérek hullámzását, a csurgós tárnákat, a vizes folyosókat és a sok palával keveredett szén elleni harc nehézségét is jobban érzi az a munkás, aki ezekben a házakban lakik" — írta Szabó Zoltán „Cifra nyomorúság" című könyvében.

222 A bányamunkásság jelentős hányada azonban azokban a barakkokban lakott, amelyeket a munkaadók a szénbányászat megindulásakor építettek. Itt még az sem volt ritkaság, hogy több család szorongott az 1 szoba-konyhás barakklakásban. Itt a bányák legelhagyatottabb, legnagyobb létbizonytalanságban élő, legelkeseredettebb dolgozói húzták meg magukat, akik közül sokakat — életkörülményeik, szociális helyzetük — lumpenproletárrá tett. (Az emberhez mél-