Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Nógrád megye az 1929—1933-as gazdasági világválság és a második világháború előkészítésének időszakában (1929—1938)

tatlan körülmények tették igen sok bányászt részegessé, a „mának élés" hívévé. — M. P.) Politikailag a lumpenproletárok igen gyakran egészen az elvtelenségig kiszolgálták a bánya vezetőit, és azoknak társaik ellen is felhasználható eszközeivé váltak. Míg a bányák dolgozóinak második és harmadik csoportjába tartozókat nem választotta el egymástól merev választóvonal, a fentebb említett első csoport a bányászok közt is zárt szektát alkotott. A falusi lakosság rétegződését s a paraszti földaprózódás folyamatát — a gazdasági viszonyok és a válságból történő kilábolás lassúságának hatásain túl — az örökösödés is jelentős mértékben siettette. Az országosnál kedvezőtlenebb mezőgazdasági struktúra, a gépesítés hiánya és az ezekből is következő alacsony termelési színvonal egyre kevesebb embernek biztosította a megélhetést. A parasztság elszegényedése és a szegény, nincstelen falusi lakosság számának növekedése a szegényparasztosodási folyamat azonban a megye tájain nem egyformán és nem egyidőben zajlott le. A palóc vidék paraszti társadalmának a harmincas években is két jelentősebb rétege volt. Egyik a kisbirtokosság (ez volt a szűkebb), vagy ahogyan még ekkor is őket szórványosan nevezték: a „jobbágyság", a másik a szegényparasztság (ez volt a népesebb), ezeket pedig „zseliérségnek" nevezték. E két réteg azonban már csak elnevezésében utalt a feudalizmusra, mert sorsát, helyzetét a mezőgazdaságban is uralkodó tőkés viszonyok alakították ki és szabták meg. Társadalmilag, gazdaságilag mindkettőjüktől elkülönülten élt a cselédség. Létszámuk és életmódjuk a korábbi évtizedekhez képest alig változott. E három rétegből kettő — a kisbirtokosság és a cselédség — helyhez kötött volt. Az előbbi megélhetése általában biztosított volt, az utóbbi létminimuma úgyszintén. A „zsellérek" elsősorban az iparban, kisebb részben a megyén belüli vagy megyén kívüli mezőgazdasági nagybirtokokon keresték kenyerüket. Választási lehetőségeiket elsősorban a megye közúti és vasúti közlekedési viszonyai határozták meg, A rossz közlekedési útvonalakkal rendelkező, s viszonylag zárt településeken lakók kénytelenek voltak a helyi vagy közeli uradalmakban az átlagosnál olcsóbb bérért is munkát vállalni. Viszonylag kevés volt a választási lehetőségük a Cserhát vidék völgyeiben pl. Bujákon. Rimőcon, Hollókőn, Varsányban, továbbá Nógrád és Hont vármegye honti részében lakó szegényparasztoknak. Itt a közlekedési nehézségek mellett közeli ipartelep sem volt, ahol a helybeli szabad munkáskezeket foglalkoztatták volna. A honti részből emiatt az 1937—1939-es években elég sokan jelentkeztek külföldi munkára, elsősorban Franciaországba, majd Németországba. A viszonylag zárt településeken — amelyeken a földbirtokos nemcsak munkaadója hanem gazdája és parancsolója is maradt a község lakosságának — sajátos életfelfogás, életrend alakult ki. Ha modernebb értelemben is, de tulajdonképpen tovább élt a földesúr iránti vak tisztelet, ami párosult a hatalom embereitől, a .,nadrágosok"-tól való félelemmel. Ezekben a községekben még petróleumlámpa világított. A kultúrát az itt lakók féltve óvott ruháza-