Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Nógrád megye az 1929—1933-as gazdasági világválság és a második világháború előkészítésének időszakában (1929—1938)

A falusi lakosság kommunális ellátottsága alatta maradt a városi lakosságénak, de még a kolonizált munkásságénak is. A falvakat összekötő közutak hossza nem növekedett számottevően. 1926-tól 1933-ig a megye úthálózata csupán 1048 km hosszúságú lett, ebből is csak 907 km volt a kiépített közút (ma: 1358 km). Községekben portalanított közút egyetlen kilométernyi sem létezett (ma: 105,4 km), s ugyanitt törpevízmű vagy központi vízellátás sem volt.

210 A munkások és parasztok termelő munkájában, szociális viszonyaiban bekövetkezett változások meggyorsították a dolgozó osztályok különböző rétegeinek, csoportjainak s ezek életmódjának, szemléletének differenciálódását. Emellett pl. az acélgyár vezetői tudatosan törekedtek a munkásság megosztottságának kialakítására. A differenciálódás és a mesterségesen kialakított válaszfalak a gyári munkásokat itt alapvetően három csoportra bontották. A legjobban fizetettek és a legmagasabb jövedelműek a kolonizált munkások voltak, őket sorompó választotta el a várostól s a gyár többi munkásától. A másik csoportot azok a városi munkások alkották, akik a kolónián kívül laktak. A gyár munkásainak harmadik csoportjához a faluról bejáró dolgozók tartoztak. A telepen lakókat számították elsősorban a törzsgárdához (vagy ahogyan ők nevezték: az ,,elit"-hez — M. P.). A jobban fizetett állásokat leginkább ők kapták. Üzemi előmenetelük gyorsabb volt, mint a telepen kívülieké, vagy akár a vidéki dolgozóké. Többnyire közülük kerültek ki a csoportvezetők, előmunkások, altisztek, irodisták és a szakmunkások. A középiskolákba is e munkásréteg gyermekei közül kerültek be a legtöbben,

217 Mindezekből az is következett, hogy a Rima kolonizált dolgozóira — a felszabadulásig — bizonyos kasztszerűség és az ezzel összefüggő vasfegyelem volt a jellemző. A telep lakosságának kiválogatása az üzem vezetőinek akarata szerint történt. A „hagyományok és a gyakorlat" még a házastárs kiválasztása során is érvényesült. Szabó Zoltán írta 1938-ban egyik tanulmányában: „...a palackgyári lányok úgy álmodtak a rimái férjről, mint polgárlányok a hercegről. Legtöbbnyire hiába, mert a vállalat úgy szereti, hogy a rimaiak egymás közt házasodjanak .. ."

2I8 A „Megöltek egy lányt" c. filmben az acélgyár és a bánya mesterségesen is kialakított ellentétei villannak fel. A telepen kívüli munkások a gyárban csaknem azonos elbírálás alá estek a környező községekből kikerült dolgozókkal. Többnyire ők kapták a nehezebb munkahelyeket, ők dolgoztak a szerárugyárrészlegben, sodronyüzemben, öntödékben. A távolabbi, főleg a kevésbé civilizált körülmények közölt élő nagylóci, rimóci munkásokat az igazgatóság a legnehezebb munkahelyekre: vagonrakodáshoz, térmunkára osztotta be.

219 Vidékről elsősorban azok kaptak helyet az acélgyárban, akiket a főjegyző vagy a plébános javasolt.

220 A vidékről így bekerült munkásokat is legtöbbször próbára tették: olyan üzemágakba helyezték őket, ahol több hónapon át, esetleg évekig kellett bizonyítaniuk, hogy megérdemelték a „bizalmat". Az értelmiségiek és alkalmazottak külön szigetet alkottak a Rima-telep közepén. Ezek a rendszerhez hű, feletteseik utasításaihoz feltétlenül ragaszko-