Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

nemzetiségi törvény szellemével ellentétes új népiskolai törvény volt, mely minden tanítót azon irreális követelmény elé állított, hogy hat éven belül tanítási fokon ismerje meg a magyar nyelvet. A törvény végrehajtása természetesen csak a századfordulóra sikerült úgy-ahogy, de már induláskor rendkívüli bizalmatlanságot keltett a nemzetiségekben a magyar államhatalom szándékai iránt. A szlovák nyelv ettől kezdve fokozatosan és tantárgyanként szorult ki az iskolából. A nógrádi evangélikus esperesség 1883. évi közgyűlése pl. olyan határozatot hozott, hogy „minden tót nyelvű evangélikus iskolában legkevesebb négy tárgyat kell magyarul oktatni". A magyarosítási hullám növekedését az iskolák számának és oktatási nyelvének alakulása bizonyította. 1867-től 1884-ig az iskolák száma Nógrád megyében 276-ról 311-re emelkedett. Ugyanakkor a teljesen szlovák tannyelvű iskolák száma 91-ről 80-ra csökkent, a vegyes szlovák—magyar iskolák száma 39-ről 53-ra nőtt. Az iskolák elmagyarosítása Scitovszky János alispánná történő megválasztása után — aki az erőszakos magyarosítás egyik vezéralakja volt — gyors ütemben folytatódott. 1895~ben már csak 6 szlovák és 86 magyar—szlovák tanítási nyelvű iskola maradt a megyében, de mint a kimutatás megjegyezte, a vegyes nyelvű iskolákban is a tantárgyak nagyobb részét nagyarul tanították. A századfordulón a szlovák tanítási nyelvű iskolák száma csak 3. A vegyes iskolákban is egyre több tantárgyat tanítanak magyarul, még a legtovább védett vallásoktatás is, főleg a katolikusoknál, magyarul folyt.

35 Az iskolák jellegének megváltoztatása, s a statisztikai adatok azonban nem tükrözik a valóságos helyzetet, mely nem volt annyira kedvezőtlen a nógrádi szlovákokra nézve, mint arra a hivatalos jelentések alapján következtetni lehet. Énnek oka elsősorban az volt. hogy a szlovák községek iskoláiban tanítók egy része nem tudott magyarul. Még az 1901. évi alispáni jelentés is — amikor hivatalosan csak 3 szlovák tanítási nyelvű iskola volt — 20 olyan tanítót említett, akik nem tudták tanítási szinten a magyar nyelvet. A megye sovinisztái — akik elsősorban az asszimilánsok sorából kerültek ki — a tanítókat vádolták az oktatásnak szerintük nem elég gyors elmagyarosodása miatt. Nem egyszer indulatos kitörésekre ragadtatták magukat, ha egy tanító szlovákul beszélt, mint pl. a felsőesztergályi tanító, akit megbotránkozva figyelmeztettek, hogy „állásánál fogva tudhatna magyarul". Az irreális népiskolai törvény végrehajtásához azonban nemcsak tanerő, hanem pénz és tankönyv sem állt rendelkezésre, s így a statisztikai kimutatások magyar tanításra vonatkozó adatai jórészt formálisnak tekinthetők. A század 80-as éveitől kezdve egyre erőteljesebben hangoskodnak az erőszakos magyarosítás hívei a megye sajtójában. A józan mérséklet hangját is megtaláljuk azonban. Széchenyi Istvánnak a nemzetiségi kérdésben tanúsított mély bölcsességét követte Gaál Mihály, aki azt írta, hogy „nevetségesnek találom, mikor valaki azzal biztatja magát, hogy 10—20 év alatt egy községet megmagyarosít. . . Legyünk türelmesek. .. mert, ha a lanyhaság káros a nemzetiségi ügyre, még károsabb a tapintatlan és esztelen buzgóság".

36 Az esztelen buzgóságnak egyik nevetséges, torz kinövése a nemzetiséget is érintő névmagyarosítás volt. A névmagyarosítók az idegen hangzású nevek 6* 83