Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az önkényuralom évei (1849—1867)
búfeiejtést jelentő pálinkát busás haszonnal adták el a munkások között e mozgékony vámszedői a nyomornak. A salgótarjáni piaci árak általában magasabbak voltak a budapestinél, a bányatelepi árak pedig nagyobbak a salgótarjáninál. Még a megyebizottságnak is foglalkoznia kellett az új „Kaliforniával", illetve a bányászokból élő különféle kereskedők, kufárok magatartásával. 0 " A kezdeti időszakban munkásmozgalomról beszélni a szó mai értelmében még nem lehet. Hosszú, keserves utat kellett a munkásságnak megtenni mozgalommá szerveződéséig. A mozgalom szükségességének tudata azonban már ott élt a szívekben és az elmékben. A munkásokat nap mint nap az élet tanította meg a Marx által kimondott nagy igazságra, hogy a proletár a „forradalomban csak láncát veszítheti". Erre tanította saját élete, családja helyzete, gyerekei jövője. E belül feszülő erők, a kilátástalan helyzet keserű, de kemény férfiakat nevelt. A kezdeti kapitalizmus korában a burzsoá társadalom pörölycsapásai edzették a hűbéri kötelékből még csak kiszabadult, a földesúr alázatos tiszteletére évszázadok óta nevelt és kényszerített jobbágyot acélkeményre, szabad emberré, ipari proletárrá. Már csírájában is félelmetes erőt jelentett a tőkére nézve a munkásság legkezdetlegesebb szervezkedése is. Igyekezett éppen ezért a tőkés minden szervezkedést a legbrutálisabban és azonnal megtorolni, mert ebben látta az egyetlen védekezési lehetőséget. Erre is tág lehetőséget nyújtott a burzsoá állam törvényhozása. Az 1854-es osztrák bányatörvény lehetőséget adott arra, hogy a munkát megtagadó, ellenszegülő, összebeszélő bánya- és hutamunkásokat mint izgatókat, a büntetőtörvénykönyv lázadásra vonatkozó paragrafusai szerint ítéljék el, illetve büntessék meg. Magánosok elleni erőszak vétségét követte el és hat hónapig terjedő fogházzal volt büntethető az a munkás „aki a munkabér felemelése vagy leszállítása végett valamely munkás, vagy munkaadó ellen erőszakot követ el, azt szóval, vagy tettel bántalmazza, vagy erőszakkal fenyegeti. Ugyanezen büntetés alá esnek azok is, akik gyárak, műhelyek, vagy azon helyiségek előtt, ahol a munkások dolgoznak, vagy a munkaadó, munkavezető lakása, illetőleg tartózkodási helye előtt összecsoportosulnak avégett, hogy a munka megkezdését, vagy folytatását megakadályozzák, vagy pedig a munkásokat a munka elhagyására bírják." Az 1854. évi osztrák bányatörvény tehát az államhatalom egész erejét biztosította a tőkés vállalkozók számára. A tőkések éltek is törvény adta jogaikkal, de ezen túlmenően saját hatáskörükön belül is igyekeztek minden megmozdulásnak elejét venni. A munkásság megfélemlítésének egyik nagyon fontos eszköze volt az azonnali elbocsátás. Az éhhalál rémével tartották sakkban a tömegeket, és az azonnali elbocsátással szabadultak meg azoktól a forradalmároktól, akik veszélyesek lehettek és a munkások vezetőivé válhattak volna. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. munkásanyakönyvében az elbocsátások okairól szóló bejegyzés fényt derít a munkások munkamegtagadásaira, ellenállására. Az 1866. október 23-án felvett Jerabek Ferenc vájár 1867. október 4-én történt távozásához pl. ezt a megjegyzést fűzték: „elbocsátva munkatársai lazítása miatt". Ugyanezt írták az ugyanekkor elbocsátott Csendes Antal vájár megjegyzési rovatába is. Az elöljárókkal szembeni „ellenszegülés és durvaság" címén bocsátották el 1865 júliusában Szedlacsek Ferencet, 1867 januárjában
