Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az önkényuralom évei (1849—1867)

munkabére 20 krajcár. Ugyanebben az időben a bányánál egy bécsi mázsa szén 25 krajcárba került. A bérek szakmánybérek voltak, de nemcsak a mennyiségtől, hanem a bányászott szén minőségétől is függtek, a palát pl. levonták, az apró szénért kevesebbet fizettek. A munkásság helyzetét súlyosbító további tényező volt a bizonytalanság. 1865-ben pl. a Salgótarjáni Társulat 569 munkást bocsátott el. A törvények értelmében a közönséges munkásnak a bér hetente kiadandó, és egy héttel előbb kellett vele közölni az elbocsátását. A rosszakaratú munkást azonban tüstént el lehetett bocsátani. Azt, hogy ki volt rosszakaratú, a gyár- és bányatulajdonos döntötte el.

05 Az alacsony bérek, a nagy munkaidő, a bizonytalan munkalehetőségekből adódó képet egészíti ki a szociális védelem teljes hiánya. A kapitalizmus kezdetén a gyár, a vállalat még csak munkásbarakkokat sem építtetett. A munkás ott és úgy húzta meg magát a maga építette kis kamrájában, barlanglakásában, bérelt szobácskájában, ahogy tudta. A tőkés csak az üzemet, annak felszerelését építtette meg. A kiegyezésig munkástelepek, kolóniák létesítése a megyében nem is történt. A fizetett szabadság ismeretlen fogalom volt, s a bérmunkásnak vasárnapja sem volt. Rokkantság, baleset, betegség, munkaképtelenség a koldussorba való jutást jelentette azoknak, kiknek munkájából a társadalom élt, s kiknek verejtékéből ezrek gazdagodtak meg. A munkás életkörülményeinek vizsgálatánál figyelemmel kell lenni a munkahelyen végzett nagyon nehéz fizikai munkára. A technikai felszerelés, gépek szinte teljesen hiányoztak az üzemből, a termelés a nyers fizikai erővel folyt. A bányákban általános volt a bányászat legkezdetlegesebb formája, a táróbányászkodás, mert ez igényelte a legkevesebb technikai felkészültséget. A domboldalak kibúvásai mentén hatoltak be a széntelepbe és annak csapásirányát követve folytatták a széntermelést. Az első bányák szinte minden biztosítás nélkül kihajtott tárókból álltak, melyek maximum 80—100 m-re hatoltak be a telepbe. A mélyebbre hatolást a levegőellátás elégtelensége akadályozta meg. A fejtést kézzel végezték. A csákány és a lapát a bányász legfontosabb szerszáma. A kifejtett szenet hátikosarakban, taligákban, targoncákban szállították a felszínre még a 70-es évek legelején is. A fasíneken tolt fakerekű csillék megjelenése és a lóvontatás már forradalmi változást jelentett a szállítás fejlődésében. A biztonságra a bányákban rendkívül kevés gondot fordítottak. Mivel a bányafát a kezdeti időben a bányász volt köteles megszerezni, ezért a bányabiztonság nagyon alacsony fokú volt. A bányakapitányság jelentése szerint a legtöbb halálos és súlyos sebesülést jelentő baleset a Salgótarjáni Kőszénbányánál történt. A bányaszerencsétlenségek alkalmával szinte mindig ugyanazt állapították meg, mint Melichorszky György kürtösi kőszénbányász esetében: „halálának önmaga volt az oka", mert a vállán bevitt támfával a másikat kiütötte. A munkásélet vizsgálata meggyőzően bizonyítja, hogy e korban nem tekintették embernek a munkást, csak számnak, kinek egyetlen értéke van, melyet ki kell zsákmányolni, a munkaereje. E csekély bérű, élete fenntartásáért nap mint nap keservesen megküzdő munkásra siserehadként telepedtek a kereskedelem kufárjai. Minden deci olajat, minden kg lisztet, a gyerek pohár tejét, a kilátástalanságból menekülést,