Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az önkényuralom évei (1849—1867)

Siegelsburgból való Gyuriga Mihály, az osztrák Hochberger, a rozsnyói Schnack Ferenc, a bergstadti Berg József és Berg Adolf, a szepességi Jerabek János és Bucskó Lipót nevét. A munkásanyakönyv a kezdeti évekből csak 39 munkás nevét őrizte meg, természetesen ennél jóval több munkás fordult meg és nyert alkalmazást a szénmedencében.

04 Száz év távlatából a teljesen megváltozott életkörülményeink között még csak elképzelni is nehéz, nem pedig rekonstruálni a kapitalizmus kezdeti időszaka munkásának életét, körülményeit. A munkás munkaidejének csak alsó határa volt megszabva 12 órában. A tőkés törvényhozás biztosította a maximális kizsákmányolást. Az érvényben levő gyári törvény szerint „gyerekeket tizenkét éven alul csak olyan gyári munkára lehet alkalmazni, amelyek egészségüknek nem ártanak és testi erejük kifejlődését nem akadályozzák". Ebből következően tehát tizenkét éven felüli gyerekek bármilyen munkára alkalmazhatók. A törvény így folytatódik: „A gyárak azokat, akik ezt az életkort már elérték, de tizenhatodik életévüket még túl nem haladták, naponként 12 órai munkánál többre nem szoríthatják és még ezen 12 óra munka is egy nyugóra által félbe szakítandó." Milyen mértékben zsákmányolták ki a felnőttet, ha csak a tizenkét éven aluli gyermeket védte a törvény a 12 óránál hosszabb munkaidőtől? Arra nézve pedig, hogy milyen következményekkel járt a munkásgyerekek életére, fejlődésére a hosszú munkaidő, csak egy újsághírből idézünk. „A gácsi posztógyárban borzasztó baleset történt, egy tizennégy éves kislányt, ki először ment azon a napon dolgozni és délután négy óráig reggel hattól szorgalmasan dolgozott 4 és 5 óra között a fonógép szíjjá felsodorta a cilinderbe és darabokra tépte szülei előtt." Nem egy kislányt, nem egy fiatal életet ítélt korai halálra, tett rokkanttá, beteggé a profitért folyó kíméletlen harc. A tőkést még felelősségre sem vonták, hiszen e szegény gyerek is csak tizenegy órát dolgozott. A felnőttek munkaideje jóval 12 óra fölött volt, a bányákban általában 12 óra, két műszakos váltással. A munkásnak tehát tekintetbe véve a munkahelyhez vezető hosszú utat, melyet gyalog tett meg, még arra sem volt ideje, hogy az erős fizikai megerőltetést ki tudja pihenni. A munkabérek alakulásáról nem lehet tiszta képet festeni ebben a korban, akadályozza ezt az állandó pénzváltozás és a különböző pénzek értékváltozása. Az ötvenes években 12 krajcár volt egy szénbányász napi fizetése és ebben az időben egy bécsi mázsa szén szintén 12 krajcár volt a bányánál. A hatvanas évek elejére 40—80 krajcár között mozgott a bányász bére. A bér mindenesetre oly kevés volt, hogy a besztercebányai bányakapitányság is így kénytelen foglalkozni a hévérek fizetésével: „A hévérek, bányászok fizetése havonta maximum 12 forint. A legizmosabbak sem érik el a 16 forintot. E fizetésből levonják az egész évi adót, a társpénztár díjat stb." A bányakapitányság azon kesergett, hogy ilyen fizetés mellett a fiatal bányászok, akiket besoroztak katonának és más körülmények közé kerültek, leszerelésük után nem hajlandók többé visszamenni bányásznak. A kiegyezés évében a nógrádi szénbányáknál a bányakapitányság jelentése szerint a következő béreket fizették: a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-nél 80 krajcár, a nagykürtösi bányánál 42 krajcár, a baglyasi bányáknál 40 krajcár, a szinóbányai vasgyárnál 60 krajcár, a gyerekek