Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az önkényuralom évei (1849—1867)

támadt kolosszális bűnét egy egész nemzedék sem fogja megbocsátani. A kaszinó a szüret miatt kong az ürességtől, de egyébként is csak kártyáznak benne." így nézhettek ki a megye mezővárosai a kiegyezést közvetlen megelőző időszakban.

63 ÜJ OSZTÁLY, A MUNKÁSOSZTÁLY SZÜLETÉSE A gyárakkal, a bányákkal együtt jelent meg a megye társadalmában az új osztály: a munkásosztály. A tőkés profitéhsége és az éhség kényszere teremtette ezt az osztályt. A feudalizmus széthulló keretei lehetővé tették, hogy a volt jobbágy és zsellér elhagyhassa a kilátástalan nyomort adó falut, ősei földjét. Irtózatos kényszer, az életfenntartás vitte a nincstelen zsellért a földesúri kizsákmányolásból a tőkés kizsákmányolásba. Félve lépte át az üzemek, gyárak kapuját, borzongva szállt le a bányák sötét mélyébe. Kétlakian, lélekben parasztként, visszavágyva a régit, indult meg az új úton. A bányákban és gyárakban új körülmények, erkölcsök és az eddiginél leplezetlenebb, nyíltabb kizsákmányolás várta. Az új szenvedések edzik majd keménnyé, ébresztik öntudatra és a szervezettség erejét felismerve válik lassan osztállyá. 1867 előtt még csak születőben van, létszáma kicsi, de nap mint nap növekszik és ezzel együtt nő társadalmi jelentősége is. A megyében n nagyüzeminek számítható munkások létszáma a kiegyezés időpontjában a bányák és az ipari létesítmények nagyságából következően nem haladhatta meg az ezer főt, és ez a szám is állandóan változó, ingadozó volt. Az első szakmunkások a tőkével együtt idegenből jöttek. Az üvegesek elsősorban Morva- és Csehországból, a vasasok Ausztriából. A bányák munkásait az egész Monarchiából toborozták. A salgótarjáni medencébe zömmel a besztercebányai bányakapitányság területéről, a selmeci, körmöci, szepességi bányavidékről jöttek a „hévérek". Az ottani ércbányák lassú kimerülésével váltak munkanélkülivé és találtak a kőszénbányászat megindulásával új munkalehetőséget Nógrádban. Csak egy részük volt állandó jellegű munkás, a többségük nyolc—tíz hónapot dolgozott a bányánál. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. munkásanyakönyve megőrizte — ha töredékesen is — az első munkások nevét. Ebből következtetni lehet a munkások eredeti nemzetiségére, lakóhelyére és szakmai képzettségére. Az alábbi rövid névsorral emléket is szeretnénk állítani azoknak, akik a nógrádi szénbányászat úttörői voltak. Az első, akit az anyakönyv említ. Pókvári György salgótarjáni lakos, akit 1845-ben alkalmaztak először. 1849-ben lépett alkalmazásba a csehországi Poltschauban született Hochberger János, a Körmöcbányán született Pillarik Antal és a zagyvái születésű Földi József. 1850-től 1863-ig a következők neveit őrizte meg a munkásanyakönyv: a mátraszelei Fejes Márton, a morvaországi Berg Adolf, a Borsod megyei Bőhmer Péter, a Liptó megyei Butyera Jakab, a szepességi Bellus Ferenc, az ausztriai Öser József, a szepességi Szlovik Ferenc, Sulovik János, Vojtovszki János, a szepesremetei Snack Sámuel, a salgótarjáni Angyal Antal és tizennégy éves fia, Angyal János, az ugyancsak salgótarjáni Bojtos István, a stájer Luinschek Lőrinc, a parádi Schneider Lajos, a