Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1918. októberi polgári demokratikus forradalom győzelme

jánt elhagyni. A terrort még a község piacára is kiterjesztették, a parasztoknak a katonaság által megszabott áron kellett terményeiket értékesíteni.

67 A forradalmár bányászokat azonban nem lehetett megfélemlíteni. A fegyveres összecsapások a katonák és a bányászok között februárban és márciusban igen gyakoriak voltak. A katonai akciók állandósulása miatt lehetetlen volt az életet a szokásos medrébe terelni. A katonaság jelenléte a kommunisták aktivitását nem csökkentette, hanem a statáriális helyzetnek megfelelően módosították politikai tevékenységüket. A munkások szakszervezeti tevékenysége a katonai terror ellenére a januári, februári napokban új elemekkel gazdagodott, újabb munkáscsoportokat vontak be a mozgalmi munkába. A szociáldemokrata pártvezetőség munkásáruló tevékenysége lelepleződött, és e tény a dolgozó tömegek széles körében tudatosodott. Peyerék szerelték le a baglyasi bányászok béremelési követeléssel összekapcsolt mozgalmát is. Schmidt bányaigazgató a fizetésemelés kérésekor ezután e pártvezetőség javaslatát követelte a bányamunkásoktól, mert azt remélte, hogy az előző esethez hasonlóan a pártvezetőség elutasítja a kérelmüket — és nem csalódott. Peyer csak jelentéktelen bérjavításhoz járult hozzá, a kérelem pontjainak nagy részét mint teljesíthetetlent elutasította.

68 Peyer tevékenysége azonban nem szüntette meg a bérmozgalmakat, sőt a magasabb fizetést követelők tábora újabb csoportokkal bővült. 1919 januárjában az eddig teljesen megbízhatónak tartott salgótarjáni tisztviselők is béremelést követeltek. Ehhez a bérmozgalomhoz a környező falvak, üzemek tisztviselői is csatlakoztak, és az elöljáróság megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a tisztviselők ..olyan hangot használnak követeléseik teljesítésére, amely már magában is bántó". Februárban a munkások tiltakoztak az utcai igazoltatások ellen, majd a katonai terror megszüntetéséért sztrájkot indítottak, és a szociáldemokrata vezetőség leszerelő, békítő akciója ellenére február 24-én a legnagyobb tárnában nem kezdődött meg a munka. Különösen az iglói géppuskás különítmény elleni népharag növekedett. A bányász és acélgyári bizalmi férfiak együttes ülésén határozatot hoztak arról, hogy a sztrájkokat csak a különítmény távozása után fejezik be. Február második felében egyre gyakrabban robbant gránát a katonák szállásának környékén, a lesből leadott lövések miatt a katonaság egyre nehezebben tudta járőrszolgálatát teljesíteni. A bányászok és munkások körében január végétől erőteljes gazdasági, politikai követeléseket hangoztató mozgalom indult meg. A katonai parancsnok így jellemezte a forrongó helyzetet: ,,A munkásság közt a kommunizmus tért hódít, az acélgyárban 2000 munkás közül 600 kommunista elvre hajló, a 4000 bányamunkás közül csak 200 a feltétlen megbízható." A munkások mozgalma a katonaságra is átterjedt. A katonai fegyelem megromlott. A kommunista hatás első jeleit riadtan vette tudomásul a község polgársága. Jelentésük szerint a katonák között ,,a legveszedelmesebb anarchia uralkodik. Napi csak egy órai foglalkozást, 2 órai szocialista tanítást követelnek". A Nagyvárad c. újság február 24-i száma szerint: „A budapesti kommunista központ több agitátort küldött Salgótarjánba, akik röpcédulákat osztanak szét, és más irányban is tevékenykednek, hogy a csapatokat megnyerjék a maguk részére. Az agitáció oly mértéket ért el

f hogy a bányák őrzése a