Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

háború előtt, sem a háborús katasztrófa szélén nem döbbent rá az uralkodó osztály, hogy legalább a demokratikus reformra mily égető szükség volt. Töretlen nacionalizmusát is megőrizte az úri osztály. 1917 októberében feliratot küldött a közgyűlés a kormányhoz, melyben tiltakozott az ellen, hogy „a velünk szövetséges viszonyban levő Osztrák állam örökös tartományai belügyeinkbe avatkozzanak", ezzel a csehszlovák állam megteremtésére irányuló kísérletek ellen tiltakoztak. 1918 júniusában pedig a magyar állam integritását a Monarchián belül jelentkező nemzeti törekvésekkel szemben úgy óhajtották biztosítani, hogy „ha Ausztria népei a kiegyezésnek bármilyen megváltoztatására törekednének, úgy a megváltoztatás a mi hozzájárulásunkkal nem lehetne más, mint a két államnak teljes különválasztása a personalis unió alapján". E különvált állam határai természetesen a történelmi Magyarország határai lennének, melynek védelmére javasolta a közgyűlés a kormánynak, hogy állítsa fel az önálló magyar hadsereget, fékezze meg az állam ellen irányuló nemzetiségi törekvéseket, rendelje el a magyar nyelv kizárólagos használatát a közszolgálatban és biztosítsa a magyar nyelvnek minden iskolában való tanítását stb. A magyar uralkodó osztály tehát a történelmi keretek felbomlása, a nemzeti államok kialakulásának pillanatában sem hajlandó tudatára ébredni a reális helyzetnek. A kiutat nem az érdekek közös nevezőre hozásában, a tárgyalásokban, a jogos nemzeti törekvések elismerésében keresi, hanem a túlzó nacionalista, soviniszta propaganda fokozásában, amelyet máierővel sem tudott alátámasztani. A birtokos osztály görcsös ragaszkodása a hatalomhoz, a birtokhoz, a pénzhez nemcsak a tisztánlátását akadályozta meg, hanem hajlandóvá tette, hogy e kikerülhetetlen vég elodázása érdekében feláldozza az ország, a megye lakosságának életét, javait, és minden erővel folytatni kívánta a már nemcsak céltalan, hanem kilátástalan háborút.

200 A munkásosztály jelentette azt az erőt, mely véget vethetett a pusztulásnak, az élet nevében felemelhette szavát a háború ellen és a forradalmon keresztül kivihette az országot a háború pusztításaiból. A megye munkásosztályát nemcsak a háború vér- és gazdasági áldozatai érintették súlyosan, hanem háborúba vitték vezetőit, szétrombolták szervezeteit és megakadályozták, hogy a háború első éveiben újjáalakítsa őket. A vas- és fémmunkások, valamint az építőmunkások erős szervezeteinek taglétszáma minimálisra zsugorodott a háború alatt, a csoportok egymás után szűntek meg, mivel a tagság a frontra került. Szileczky János 1915-ben pl. a következő levelet küldte az Építőmunkások Szövetsége központi vezetőségének: „A balassagyarmati csoport nem működik.,. A vezetőség mind bevonult... Az itthonmaradtak heti járulékaikat nem tudják fizetni... ö, a pénztáros van csak itthon, de annak ellenére, hogy ötven éves, be van sorozva ő is és vonul be." E levél azonban arra is rávilágít, hogy a szervezett munkások nem adták fel a reményt a szervezetek háború utáni újjászervezésére. „Vigyázni fogunk a pénzre, János Istvánnak adom át, ha bevonulok, aki megbízható ember." . Végül sürgeti az Építőmunkás lapot, mely az egyetlen kapcsolatot jelentette a központtal, „legalább azt tudnánk olvasni" — írja levelében.

210