Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)
szegényekről történő gondoskodást. Salgótarján község 1874-ben még azt jelentette, hogy olyan szegény nincs, aki a község segélye nélkül önmagát fenntartani képes ne lenne. A jelentés azonban ez esetben sem tükrözte a valóságot. Hiszen a község vezetősége, az előző évi jelentésével ellentétben. „A községben a koldulást betiltja, az idegen koldusokat és csavargókat a községből kitiltani, kitoloncolni" rendelte. Ugyanakkor községi segélyben volt kénytelen részesíteni az öt legszegényebb lakót. 1877-ben pedig már azt jelentették, hogj^ a „községi szegények segélyezésére szánt összeg kevésnek bizonyult". A szegényügy a dualizmusban mindvégig megoldatlan probléma maradt. A községek újra és újra intézkedni kénytelenek a koldulás betiltásáról, a koldusok kitoloncolásáról. A bányatársaság a maga részéről azzal segített a helyzeten, hogy jó tanácsokat adott a községnek, ez ugyanaz volt, mint amelyet a község a gyakorlatban egyébként is folytatott a szegényügy rendezésére. Zemlinszky Rezső, a társulat vezetője — úgy is mint községi képviselő — 1833-ban azt indítványozta, hogy ,.A község ne engedje meg a koldulást, az idegen koldusokat a községi elöljáróság fogassa el, toloncoltassa haza." Az általános viszonyokról, mely a közöny ellenére is áttört és a felszínre került, lehangoló képet fest a községi szegénybizottság 1885-ös jelentése: „Borbély Lajos műszaki vezérigazgató úr, a községi szegények közötti kiosztásra 80 db. kenyeret adományozott ... melyet a község által segélyezett szegények és a község szegényebb sorsú lakosai között, a családtagok számarányában azonnal ki is osztottak." A kenyérnek ily nagy értéke a legbeszédesebb bizonyítéka a társadalom egy része kétségbeejtő helyzetének. 1 "' 2 Az ipartelepek munkássága fölött állandóan ott lebegett a munkanélküliség veszélye. E tartaléksereg bőven kapta utánpótlását a nógrádi falvakból. Az utcán munka nélkül lézengő emberek életébe enged bepillantást a következő korabeli leírás: „Van itt gazdag — de van ám túlnyomóan szegény osztály is. Ha végignézünk az utcán, lépten-nyomon találkozunk olyan emberekkel, kiknek külsője elhanyagolt, rongyos, piszkos és visszataszító. Reggeltől estig ott őgyelegnek a kövezeten munkanélküli, lelki üdülést csakis a gyilkos italban keresnek ... Az ilyen ember nem ismeri fel emberi méltóságát, egész fizikumát az ádáz pálinka hatia át, — szánalmat gerjeszt. Az éhségtől eltorzított arcok már nem is lélekkel bíró teremtményeket árulnak el." A Salgótarjáni Lapok század eleji publicistájának megállapításait sajnos a tények igazolták. Még Nógrád megye törvényhatósági bizottságának közgyűlése is kénytelen foglalkozni a munkanélküliek kérdésével, és a következő rendelkezést hozta azok, illetve a szegények létfenntartásának biztosítására. „Tekintettel arra, hogy vármegyénk területén a munkások és napszámosok száma oly nagy, és azoknak megélhetési viszonyai oly terhesek, hogy létfenntartásuk céliából kénytelenek a vármegye területéről kivándorolni... — Elhatározta —, hogy a kihágási pénzbüntetésekből a községi szegényalapot illető összegnek 25%-át az illető községek munkásai és napszámosai részére felállítandó segélyalap gyarapítására fordítja." A hatalmon levő birtokosok rövidlátására mi sem jellemzőbb, mint az. hogy az egész társadalmat aláaknázó nyomor és szegénység ellen a büntetéspénzek töredékével óhajtották a küzdelmet felvenni. 11* 163
