Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

70 krajcártól 5 forintos fizetéseket mutatott ki. A kiemelt fizetéseket azonban a felügyelők és a főmesterek kapták. A felügyelők, kiknek száma 35 volt, 600— 1000 forintos, a főmesterek, kiknek száma 8 volt, 2200—3600 forintos fizetést is elértek évente. Ha a kiemelt fizetésűek bérét levonjuk a munkások számára kifizetett munkabérek összegéből, akkor az 1506 acélgyári munkásnak egy főre átlagban havonta 30 forint bér maradt 1891-ben.

147 A munkás munkabéréből jelentős levonások történtek társládára, tüzelőre, szerszámélesítésre, világítóanyagra, szerszámra, fuvarra, kártérítésre, iskoladíjra, párbérre, adóra stb. 1917-ben egy vájár fizetéséből pl. 20%-ot vontak le különböző címen. A levonások mellett meg kell említeni a magas büntetéseket, melyeket a legkülönbözőbb, legkisebb mulasztások, vétségek, szabálytalanságok esetén, szinte rendszeresen, mint valami „nevelési" eszközt alkalmaztak. 1880ban pl. egy ablak betöréséért 9 forint 74 krajcárt, a szén között hagyott paláért pedig egynapi fizetést vontak le. A legsúlyosabban érezhető levonások azonban a munka nélkül eltöltött napok voltak. Az átlagkeresetek kiszámításakor rendkívül változó havi átlagok jöttek ki. Ugyanaz a munkás a múlt század 80-as éveiben az egyik hónapban pl. 32 forintot, a másik hónapban 50 forintot keresett, s ez azzal volt kapcsolatban, hogy hány napon keresztül volt lehetősége dolgozni. A Rimamurányi kimutatásai általában évi 300 napot mutatnak ki, melyben munkásaikat foglalkoztatni tudták, A bányaüzemeknél általában rosszabb volt az átlag. Átfogó képet a megye 53 legnagyobb üzeméről 1910-ben készített kimutatás ad. Eszerint 100 napnál többet üzemelt 2 üzem, 150 napnál többet 8, 200 napnál többet 4, 250 napnál többet 7 és 300 napnál többet üzemelt 32 üzem. A levonások közül sok vitára adott okot a társláda. A társláda célja a beteg, rokkant, elöregedett munkások védelme volt. A társládákat a megye nagyüzemeiben mindenütt létrehozták. A társláda fenntartására a munkások fizetésének 2—6%-át vonták le. Külön kellett azonban felvételi díjat fizetni, melynek összege elég jelentős is lehetett, így pl. 1913-ban a Rimamurányinál 6 korona volt. Házasság esetén házassági illetéket fizettettek a munkással, melynek összege 6 és 30 korona között mozgott. A munkások munkabéréből levont összegek alkották a társládapénztár vagyonát. E vagyon az idők folyamán jelentős összegre rúgott. A Rimamurányi Vasműnél az 1201 tagot számláló salgótarjáni kerületi munkásláda 1891-ben pl. 138 953 forint vagyonnal rendelkezett. Ugyanennél az üzemnél működött a Rima kerületi társládája is, melynek 137 872 forint vagyona és 3436 tagja volt. A munkástársládákkal érdemes azonban összehasonlítani a Rima Tisztinyugdíj Intézetének vagyonát, melynek fenntartását maga a vállalat finanszírozta. A Tiszti Nyugdíjintézetnek a szóban forgó időben csak 81 tagja volt, de 185 977 forint vagyon felett rendelkezett. A munkástársládák vagyonához a vállalat csak a fegyelmi bíróságból beszedett összeg egy részével járult hozzá. Évtizedeken keresztül, munkásgenerációk fillérjeiből jött létre tehát a munkástársládák vagyona. A társpénztárból fizették a munkások táppénzét, legfeljebb húsz hétig. A bányamunkások esetében e táppénz 1913-ban maximum napi 60—80 fillért tett ki. A baleset és a rokkantsággal munkaképtelenné vált munkások esetében évi 108 ko-