Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

rónát, vagyis havi 9 koronát biztosítottak. Nyugdíjjogosultsága a koránál vagy rokkantságánál fogva munkaképtelenné vált munkásnak volt. A nyugdíj összege nagymértékben változott, és attól függött, hogy hány évig volt a munkás a társpénztár tagja és milyen összegeket vontak le tőle az idők folyamán. Ennek megfelelően a bányamunkások pl. az első világháború előtti időszakban 108 koronától 450 koronáig kaptak általában nyugdíjat. A zöm esetében az évi nyugdíj összege azonban 200 korona, körül mozgott. A társpénztár fegyverré vált a tőkés kezében. A munkás elbocsátása, kilépése, távozása esetén elvesztette társpénztári jogosultságát, elvesztette a befizetett összeget. A biztonságvágyat használták fel a tőkések, amikor a társpénztáron keresztül odakötötték a munkást az üzemhez. A munkásmozgalom egyik fontos területe lett a munkások felvilágosítása és az üzemi társpénztárak helyett az állami kötelező biztosításért megindított küzdelem.

148 A „társláda áldásai" címmel a 90-es évektől szaporodtak a munkássajtóban a leleplezések. E leleplezések nyilvánvalóvá tették, hogy a munkások orvosi kezelése csak formális. Az üzemi orvosi kezeléseket nem egy esetben arra használták fel, hogy a munkás munkaképességét, nem pedig annak betegségét bizonyítsák be. A tőkések természetesnek tartották, hogy a szinte elviselhetetlen körülmények között élő munkás nem is igényel komolyabb orvosi kezelést. A salgótarjáni gyógyszertár felállítása körüli vitában pl. azzal indokolták egy második gyógyszertár létesítésének szükségtelenségét, hogy „Salgótarján nem hasonlítható olyan azonos lélekszámú városokhoz, ahol sok az intelligens elem és nem a hullámzó munkásság a lakosság zöme." Az indoklás során meg kellett ugyan állapítani, hogy a több mint tízezer lakosra kevésnek látszik egy gyógyszertár, de — nyugtatták rneg magukat — „a gyógyszertárat nem veszik igénybe, tekintettel azok lakosságának szegénységére egyrészről és a műveltség majdnem legalsóbb fokán állóságra másrészről... A legalsó néposztály orvosi segélyt és gyógyszert nem vesz igénybe." A munkástárspénztárak tehát orvosi segélyre keveset költöttek, de nem oldották meg a munkások szociális helyzetének védelmét sem, ugyanakkor azonban eszközévé váltak az üzemekhez kötéssel a tőkések kizsákmányolásának.

149 A munkás munkabérének jó része a társulatok kereskedelmi vállalkozásai révén, mindjárt a kifizetés után visszavándorolt a társulat pénztárába. A megye iparvidékein, elsősorban a bányáknál és az acélgyárban a társaságok élelmezési, ruházati, de egyéb kereskedelmi cikkeket is árusító magazinokat tartottak fenn. Ezek létrejöttét a vállalatok létesülésekor az indokolta, hogy a kereskedelem ekkor még nem tudta ellátni a hirtelen megnövekedett munkásnépességet. A későbbiekben pedig a vállalati haszonszerzés miatt tartották fenn. E vállalkozások nemcsak a munkások, hanem a versenytárs kisiparosok, kiskereskedők ellenérzését is felkeltették. A salgótarjáni kereskedők és iparosok a századfordulón már harcban álltak e konkurrens társulati vállalkozásokkal. A kisiparosok és kiskereskedők mozgalmat indítottak a Kőszénbánya Társulat ellen, „mely munkásai szükségleteinek fedezésére minden kisiparágból műhelyt, raktárt és közélelmezési üzletet tart fenn... Törvényellenesen ipart gyakorol. ... Az itteni kisiparosokkal tisztességtelen kon11 Nógrád megye története 181