Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

er-cég képviselője, Luby Géza, Vabrosch Béla, Peck Károly, Marschalkó Richárd, Bőhm Béla, Deutschberger Mór, Schwarcz Hermann, Háhn Lipót, Klein Jakab, Zahoczky Samu, Reguly Pál, Grószberger Miksa, Fenbes Bertold, Weinberger Samu, az Egyesült Magyarhoni Üveggyár képviselője, özv. Jankovich Miklósné és Rósenfeld Polacsek Regina. A legtöbb adót fizetők sorrendbe szedett névsora bizonyítja, hogy a politikai, gazdasági vezetés Salgótarjánban korszakunkban kizárólagosan az ipari és kereskedelmi tőke és a velük összefonódott földbirtokosok kezében volt. A legtöbb adót fizetőkből került ki a községi képviselő-testület fele, a másik felét pedig a lakosság számához viszonyítva teljesen elhanyagolható, a tőkésektől függő szavazópolgárok választották. Salgótarján szavazópolgárainak száma 1871-ben 76 fő volt, a lakosság 2%-a, a század végére ez a szám lassan emelkedett.

143 A társaságok különleges hatalmát az is biztosította, hogy a községet közigazgatásilag is három egységre bontották. A bányatelepre, a gyártelepre és a tulajdonképpeni községre. Az ipartelepek tényleges igazgatása a társaságok kezében volt. A telepeken — melyek állam voltak az államban — külön igazgatás, sajátos rend érvényesült, melyet a tőkések akarata határozott meg. A vállalatok ugyanakkor önállóságukat kihasználva csak csekély mértékben járultak hozzá a község kiadásaihoz. Így nagyobb arányú, tervszerű városépítés szóba sem jöhetett a dualizmus időszakában. A vállalatoknak erre a szűkmarkúságára jellemző a következő eset. 1876-ban a község kérte a Salgótarjáni Vasfinomító Társulatot, melyet az állami egyenes adó alól felmentettek, hogy „mivel a község évi tetemes kiadásait a fennálló vállalatok okozzák", méltányos, hogy „egy ilyen nagy üzem a községi terhek viseléséhez hozzájáruljon". A Vasfinomító Társulat a község kérését „magáévá" tette és a községi kiadások fedezéséhez „100 azaz egyszáz forinttal" járult hozzá. A képviselő-testület pedig köszönettel volt kénytelen tudomásul venni a társulat még alamizsnának is kevés hozzájárulását. Ilyen körülmények között a községi, ezen belül a lakosság egészét érintő létesítmények építését szinte teljesen elhanyagolták. A Tarján patak szabályozása pl. az lS70-es évek elején megkezdődő negyedszázados községi üggyé vált. A patak esőzések alkalmával nemegyszer árasztotta el a várost, így annak szabályozását már a 70-es évek elején szorgalmazták. 1892-ben az alispán felhívta a község vezetőit, hogy a kellő csatornázás hiánya és a sűrűn lakott házak szűk udvarai következtében előállott, egészségre ártalmas viszonyokon változtassanak. A képviselő-testület azonban még mindig azt volt kénytelen kijelenteni, hogy „a csatornázás a Tarján patak állandó emelkedése miatt nem lehetséges, először a patak szabályozására van szükség." E munkálatokat, „a kis Tarján" megfékezését csak 1891-ben kezdték el, de évek múltán sem fejezték be. Jellemző az is, hogy hogyan reagáltak a község vezetői a lakosság egészségére káros túlzsúfoltság megszüntetésére. Ez elsősorban a Szüárdy és Luby nevéhez fűződő telekspekulációnak volt a következménye. A zsúfoltság megszüntetését szorgalmazó felszólításokra a képviselő-testület „megnyugodott" annak megállapításával, hogy „a szaporodó népesség, a munkakeresés végett feltóduló, beözönlő vidéki munkásnép következtében nem megszüntethető". A már beépített telkeken pedig az új lakók újabb és újabb épületeket, viskókat, szükséglakásokat