Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)
építettek, az udvarok egyre kisebbek lettek, és kialakult a második világháború előtti időkből oly jól ismert salgótarjáni városkép. A községben a század végére épült főszolgabírói hivatal, királyi járásbíróság, királyi adóhivatal, 2 takarékpénztár, 3 templom, csendőrségi, pénzügyőrségi, tűzoltósági épületek, továbbá 34 kocsma, de polgári, illetve középfokú iskola egy sem. 144 A városkép kettős arculatának megfelelően, a fény és árny erős kontrasztja jellemezte az iparvidék lakosságának életét is. A nógrádi iparvidék fő kizsákmányolói nem éltek a megyében, de a társaságok minden munkása évente mintegy 600 korona hasznot hajtott a tőkéseknek. A finánctőkések horribilis jövedelmei mögött elmaradt ugyan a vállalatok helyi vezetői, kis létszámú tisztviselői karának jövedelme, de az állami hivatalnokokéhoz viszonyítva magas volt. A Rimamurányi Vasmű salgótarjáni részlegénél a tiszti állományban levők évi fizetése 5—10 000 forint között mozgott 1891-ben, amikor a vármegye első tisztviselőjének, az alispánnak a fizetése éppen, hogy csak elérte az 5000 forintot. Hasonló magas jövedelemre tettek szert a kereskedelemből és a banktőkéből élők. A fejlődő iparral, kereskedelemmel szoros kapcsolatban levő földesurak is jóval nagyobb jövedelmet biztosítottak maguknak, mint a nem ipartelepek, vagy azok közelében élő, kizárólag csak mezőgazdasággal foglalkozó birtokos társaik. A nagytőke morzsáiból csurrantcseppent azonban a hatalmat kiszolgáló kisebb állami és vállalati hivatalnokok csapatának is. A megyében kialakult polgárság nem szakított a megye „úri hagyományaival". Csak részben teremtett önálló, sajátos polgári életmódot. A gyors gazdagodás, a pénz imádata mellett megmaradt példaképének a dzsentri. Ezt tükrözte a hivatalos élet is. Salgótarján „érdemes község bírája", Kovács János — éppúgy, mint a gróf Forgáchok és a gróf Gyürkyek — festményen örökíttette meg magát, természetesen a község pénztárából, s nem kisebb művészt kértek fel annak megfestésére, mint Vastagh Györgyöt, a korszak kiváló művészét. Nemcsak a művészt fizette a község, hanem még a bíró azon kiadásait is, melyek a festmény elkészítésekor budapesti tartózkodása kapcsán felmerültek. A megyeszékhelyt is túllicitáló fényes fogadtatásban részesítették a község elöljárói az 1880. október 13-án Salgótarjánon átutazó királyt. A király fogadásának körülményei azonban arra is rávilágítanak, hogy az államvezetés a bányatársaság tulajdonának tartotta Salgótarjánt. A miniszterelnök például erről a „fontos" eseményről jellemzően nem a községet, hanem Zemlinszky Rezső bányaigazgatót értesítette. A régi nemesi birtokos osztályt, annak életmódját utánozták a polgárok a bankettek, ünnepségek rendezésével. Fő törekvésük abban merült ki, hogy nehogy elmaradjanak a megyeszékhely vagy Losonc birtokosai mögött. Az adózók pénzén tartott fényes fogadásokkal ünnepelték meg a főispánnak, alispánnak időszakonként a községben történő látogatásait, vagy például Tisza Istvánnak, a Rimamurány—Salgótarjáni Vasmű Rt. elnökének grófi rangra történő emelését. Morálisan is követte a község polgársága a megyei példát. 1902-ben már a sajtó is kénytelen volt elítélni a községben elburjánzott korrupciót, sikkasztást. A tolvajok között nem kisebb hivatalnokok akadtak, mint Barella Henrik, a község bírája. 145
