Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

séget adott erre az 1873-as kolerajárvány idejében bekövetkezett nagy ínség. A megyei ínségbizottság 6000 fővel számolt. Ezek közül a munkaképes ínségesek száma több mint 3000 volt. A munkaképes ínségesek munkaerejével óhajtották a régóta vajúdó megyei útépítés és az Ipoly-szabályozás ügyét rendezni. A megyei közgyűlés megállapította, hogy a megyei utak nagy része járhatatlan, újjáépítésre, illetve megépítésre szorul. 1873-ban 15 megyei utat jelöltek ki, és olcsó munkaerővel neki is láttak azok megépítésének. Az útépítés tőkés vállalkozás volt, ennek következtében mindennapos volt a panasz, hogy az ínségmunkásokat lelketlen zsarolók az élelmiszerárak felemelésével ínségpénzük nagy részétől megfosztják. A válság első éveiben még folytak valahogy a megyei útépítések, a 70-es évek második felében azonban már e vérszegény próbálkozások is megszűntek pénzhiány miatt. A 80-as évektől kezdve a községekre kivetett közmunkaváltsági pótadó felhasználásával folytatta a megye az útépítést. A községi pótadók jelentős mértékben emelkedtek, az útépítések üteme azonban továbbra is csigalassúsággal haladt. A balassagyarmat—sziráki útvonal megépítését pl. már 1873-ban szorgalmazták. Indokolták, hogy miért fontos ennek a gazdag községeket érintő útnak a megépítése, mégis csak 1885-ben jutottak oda, hogy a közgyűlés határozatot hozott az út megépítésére. 15 hosszú évet kellett várni a vanyarciaknak, szirákiaknak, bercelieknek, míg a javaslatból határozat született, és még további hosszú éveket addig, míg az út valóban el is készült. A lassúság oka nem is mindig csak a pénzhiányban keresendő, hanem közrejátszott az is, hogy az útépítést politikai fegyverként is felhasználták. Világosan látható ez abból a válaszból is, melyet az ellenzéki Majthényi Péternek a főszolgabíró adott a megyegyűlésen a csesztvei út megépítésével kapcsolatban. A főszolgabíró „megnyugtatta" Majthényit, hogy „a csesztvei utat megcsináltatom, bár a község ellenzéki. Hiába lesz jó az út, nem fog gyorsabban haladni az ellenzék." Az országgyűlési képviselő-választások programbeszédeiben is állandóan visszatérő ígérgetés volt az utak megcsináltatása. Természetesen a választás után nem történt semmi, hogy majd az új választások alkalmával újra ígérni lehessen. A felsorolt negatívumok ellenére a XIX. század végére a megye úthálózata úgy-ahogy kiépült. Az állami utak hossza 112 km volt. Ezeket teljesen kiépítették. A legfontosabb állami út a Budapest—Vác—Balassagyarmat—Losonc—Kassa útvonalon haladt, melynek nógrádi szakasza Katalin-puszta és Pincz között 100 km hoszszú volt. E szakaszból 97 km-nyi utat kőalappal és 7 km-nyit kőalap nélkül építettek meg. Az útvonalon 53 híd helyezkedett el. A másik állami út a kassai útból Borsosberinke—Nagyoroszi—Hont útszakasszal ágazott ki, melynek nógrádi szakasza csak 12 km hosszú veit. Nógrád megyének ugyanakkor volt 27 törvényhatósági kozútnak minősített megyei útja is. A 471 km hosszú megyei úthálózatból sikerült a század végére 434 km-t kiépíteni és így alig 9%, 37 km maradt építetlen. A megyei utak 90%-a is kőalapú és 10%-a kőalap nélküli. A megyei utakon 260 hidat építettek fel. Az utak harmadik csoportjába a községi, ún. vicinális utak tartoztak, melyeknek száma 50 volt. A vicinális utak kiépítését, fenntartását a községek végezték. Meghatározták, hogy az út a községet hány százalék arányban érin-