Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

ta el, a nemti bányák pedig az Északmagyarországi Kőszénbánya Rt tulajdonába kerültek. 1891-ben a három nagy vállalat mellett már csak a következő kis bányákat találjuk: a nagykürtösi közbirtokosság bányája 1 munkással, Messa András örököseinek a bányája szintén Nagykürtösön 19 munkással, Forgách gróf óvári bányája 4 munkással, Schönberg Zoltán herencsényi bányája 4 munkással, Schwarez mátranováki bányája 5 munkással. A törpebányák termelése nem volt állandó, inkább csak a bányászati jog miatt tartották fenn őket. Az utolsó bányanyitási kísérlet a XX. században Rappon történt, mely szintén nem tudott megerősödni. A kis- és középbányák bukása a kapitalista viszonyok között törvényszerű volt. A nagy tőkeerővel rendelkező bányák tudták csak végrehajtani azokat a technikai korszerűsítéseket, melyek a nagyobb mérvű bányászat elengedhetetlen feltételei voltak. A kis bányákat már a 70-es évek végén is mint a bányák zsarolóit említették. A Nógrádi Lapok a kis-zellői közbirtokosság szénbányáiról azt írta, hogy azok „siralmas helyzetben vannak... ott a szenet minden rendszer nélkül, a pillanatnyi haszon céljából termelik, víz árasztja el a szünet alatt álló tárnákat... a műveltetők nem törődnek a nemzetgazdasági érdekkel és a bányatörvényekkel". Ugyanilyen állapotokról számolt be a Losonczi Híradó a csókási és egyéb kis bányákkal kapcsolatosan, s megállapította azt is, hogy „a bányászok minden elővigyázat nélkül vájják, ássák az aknákat és tárnákat. Az akna oldalát 4—5 lábnyi távolságra cölöpökkel, támfákkal vagy stemplikkel támasztják meg, mivel a stemplikhez való fát nem ingyen, hanem pénzért kapják a munkások és mert a stempli lerakása időbe kerül, sok munkás nem gondolva a könnyen bekövetkezhető szerencsétlenségre, a cölöpöket csakúgy gondolomra rakja le." Ezek a megyei lapokban megjelent híradások nyilvánvalóan a nagy bányatársaságok által sugalmazott és elindított sajtókampányhoz tartoztak, ugyanakkor azonban a tényleges helyzetet is tükrözték.

125 A szénbányászat kiszélesítése a 80-as évektől kezdve már csak nagyobb tőkebefektetéssel volt lehetséges. A felszíni kibúvások, a magasabban fekv^ rétegek szene elfogyott, a mélyebb rétegekben levő szénhez csak nagyobb arányú műszaki felkészültséggel lehetett hozzáférni. A 80-as években egymást követték az aknamélyítések. A salgótarjáni körzetben, ahol 40 m mélységével az Üj-akna volt a legmélyebb, a következő aknákat mélyítették: 1879-benkezdték el a József-akna mélyítését. Ebben az aknában történt az 1888-as nagy vízbetörés, amikor is az Űj-aknában összegyűlt víz áttört és húsz munkást csak napok múltával sikerült kimenteni. 1880—1881-ben mélyítették a Zichy-aknát. 1880-ban a Forgách-aknát, ahol 80 méteren értek szenet. Ugyancsak az 1880as évek elején tárták fel a Király-tárót, ahol 940 métert kellett előrehaladni a szénig. 1888-ban a Ferenc-akna, 1895-ben a Lajos-táró mélyítését, illetve megnyitását indították el. A magyarországi bányászati technika történetében először a Lajos-táróban történt meg, hogy a gőzkazántelepet a bányában lent helyezték el, és a szén elégetésének melléktermékét 100 m magas légaknán vezették el. Az 1889-ben mélyített Károly-aknában 200 méteren értek* szenet Az 1890-es években tovább folytak az aknanyitások, illetve -mélyítések, a Gusztáv-, az Albert-, a kazári Jenő- és Ortvány-aknákat mélyítették ebben az időben. A szénmedence legmélyebb aknája az 1898-ban nyitott Amália-akna volt,