Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

melynek mélysége elérte a 300 métert. A század végén tehát már csak nagy mélységben lehetett komolyabb bányászatot folytatni. Az akna nyitása rendkívül fáradságos és sok munkát igénylő folyamat volt. Tíz négyzetméternyi területen 3—4 munkás ásta, havonta kb. 10—20 métert haladva, mint láttuk több száz méter mélységben is ezeket az aknákat. Külön technikai berendezés kellett az aknákba betörő víz kiemelésére és a nagy mélységben dolgozó munkások levegővel való ellátásának biztosítására. A nagyobb méretű termelés nemcsak a mélyebb szinten történő bányászatot, hanem a technikai fejlesztést is szükségessé tette. A nógrádi bányákban általában a pilléres fejtési módot alkalmazták. E fejtési mód mellett alkalmazták a kombinált pillér és az oldalpászta fejtést is a vékonyabb, egy—két méteres telepek esetében. A bányász szerszámai közül továbbra is a legfontosabb a csákány volt, melyet egyenesen Angliából szereztek be a társaságok és amerikai fából készült nyelet használtak hozzá. A szerszám élesítése az üzemi műhelyekben történt, melyért a munkabérből levontak. A csákány mellett gyámrudat, fűrészt, fejszét, fékező vasat, csigafúrót, vaséket és mindenekelőtt lapátot használt a bányász. A múlt század végéig robbanóanyagul az elővájásokban dinamitot, a fejtésekben lőport vagy petralitet használtak. A robbanóanyagot, a dinamitot, fagyott állapotban adták ki, melyet a csizma szárában vagy a hónuk alatt melegítettek fel, a felrobbantáshoz pedig gyengébb gyutacsot használtak. A fejtésnél alkalmazott lőporból 30 mm vastag hengereket készítettek, amelynek tengelyében zsinór vastagságú lyuk volt. A gyújtózsinór végét csomóra kötötték, a zsinórra ráhúzták a lőporhengert és úgy helyezték be a fúrólyukba. A gyutacsot a lőpor robbantásához nem használták. A robbanóanyagnak ily módon történő felhasználása nagyon balesetveszélyes volt. A munkahelyi világítást a század végéig a repceolajjal töltött bányamécsesek, a kahanyecek szolgáltatták, melyek fényerőssége 0,4 gyertyafény volt. A kahanyec félpiskóta alakú lapos edény, melynek súlypontjában egy félkör alakú meghajlított kampót helyeztek el és ezzeí lehetett a mécsest az ácsozatra felakasztani. Csak a XX. században alkalmazták a karbidlámpákat, melyeknek fényereje már 7 gyertyafény volt., . A

: 80-as évektől kezdve egyre általánosabbá vált a gépi erő alkalmazása. A víz kiemelésének biztosítására az első gőzzel meghajtott szivattyút még 1870-ben állították be az Emma-aknában. Teljesítménye percenként még csak pár száz liter lehetett. 1889-ben az inászói Ferenc-aknán már egy 2000 perc/literes gőzgép működött. A század utolsó évtizedeiben már dugattyús gőzszivatytyúkat alkalmaztak, az elsőt a pálfalvi Frigyes-aknában építették be 1895-ben. Az első villamos meghajtású szivattyút is ugyanebben az évben állították üzembe az inászói Ferenc-aknában. A levegőellátás a bányászat másik fontos problémája volt. A friss levegővel való ellátást kezdetben még kosárban elhelyezett koksz elégetésével biztosították. Az első gépi ventillátort 1880-ban építették a Zichy-aknában. A későbbiekben már nagyobb, percenként 1000—1500 köbméter teljesítményű, gőzzel hajtott ventillátorokat alkalmaztak. A szellőztetés, a villamosítás 1896ban történő megjelenésével, a későbbiekben rohamosan fejlődött.