Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

nyi járásban. 1913-ban Kazáron Simon Ferenc gazdaságának 28 pár aratója, Mátraverebélyen Hübner Ernő gazdaságának 14 pár aratója, Romhányban a báró Harsányi-uradalom 22 pár aratója szüntette be a munkát. Bár a megye területén nagyobb mérvű és szélesebb körű aratósztrájk nem bontakozott ki, a mezőgazdasági munkásság bérharcai nyomon követhetők a kilencvenes évek legelejétől egészen a világháborúig. A nógrádi summások és aratómunkások azonban részt vettek a magyar agrárproletariátus nagy küzdelmeiben, a vihartarok, a Dunántúl nagybirtokain.

95 A mezőgazdasági bérharcok, sztrájkmozgalmak számára a legalkalmasabb idő az aratási munkálatok időszaka volt. A földesurakat ugyanis kényszerhelyzetbe hozhatta a sztrájk, mivel a termés forgott kockán. A megye, mely mindig a föld birtokosainak érdekeit tartotta szem előtt, a századforduló után az alispán nyári munkájának legfontosabbikává éppen az aratási munkák zavartalan lefolytatásának biztosítását tette. A munkát megtagadó nógrádi szegényparasztokkal szemben az alispán nemcsak a karhatalmi erőket tartotta készenlétben, hanem egyéb elővigyázatossági rendszabályokat is foganatosított. Állandóan volt tartalékban aratógép, mellyel munkamegtagadás esetén pótolni lehetett az emberi munkaerőt. A szomszédos törvényhatóságok munkásfeleslegeiből már jó előre aratómunkás tartalékhadat szerveztek, hogy az esetleges szerződésszegés esetén ezek felhasználásával fennakadás nélkül végezzék el az aratást. A megye birtokosai győztek a parasztokkal, a mezőgazdasági munkásokkal szemben. Lényegesebb engedmények nélkül biztosítani tudták a termés betakarításához szükséges munkáskezet. Tapasztalniuk • kellett azonban, hogy győzelmük csak átmeneti. A Nógrádi Hírlap egyik aratási tudósítása a csendes mezőkről beszélve 1912-ben így kénytelen összehasonlítani a régi és az új aratásokat: „A magyar föld egyik legpoétikusabb vonása volt a dalolva dolgozó aratósereg. .. Most nincs így. .. A daloló munkássereg megnémult, valami fásült közönyösség borult a lelkekre és ha jól megfigyeljük az aratómunkást, látjuk, hogy bár a kaszát erősebben markolja, de munkájának eredménye sokkal kevesebb. .. Munkás- és munkaadók szíve közé valami jégfal szorult... A munkás mogorván néz arra, akinek egész évi egzisztenciáját köszönheti, a munkaadó viszont gyanakodva néz a munkásra." A munkaadók és munkások közötti „jégfal" okát a hatalmon levők a szocializmus terjedésével magyarázták.

96 Már a század végén arról panaszkodtak, hogy a szocializmus „ijesztő mérvben hódítja zászlaja alá a félrevezetett földműveseket". Nyugtalanítónak tartották, hogy eddig csak a salgótarjáni kőszénbánya munkásai között ismertek szocialistákat, de most sajnálatosan kell „konstatálni, hogy egyéb helyeken is felfeltűnnek az új tan cinkosai és tenyésztik világfelforgató eszméiket. Így történt a napokban Kosdon is, ahol a templomban az istentisztelet alatt osztották ki nyomtatványaikat idegenből odavetődött államfelforgató, sehonnai naplopók." Mint ebből a gyűlöletet sugárzó tudósításból is látható, egyedül az agitációnak tulajdonították a parasztmozgalmat. Természetesen az ipari munkásság és parasztság közötti állandó kapcsolat, erjesztően hatott a nógrádi szegényparasztság mozgalmára. A kiváltó ok azonban „az a lelketlen politika volt, mely évek hosszú során nem törődve a néppel csupán csak terheket rótt rá".