Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)

A nógrádi mezővárosok és szécsény kézművestársadalma a polgári átalakulás idején (1820–1870)

tűk - válságba került, jó piacot találtak azonban a híresen szép munkákat készítő losonci, gyarmati, füleki és szécsényi szűcsök is.

Természetesen e helyütt nincsen módunk arra, hogy a tárgyalt mezővárosok és az egész megye kézművesiparának szakmai megoszlását és arányait részleteiben tárgyaljuk.14 Mégis, jelzésszerűen utalni szeretnénk a főbb jellemzőkre.

A textilipar alapanyagait két mezővárosban takácsok - Szécsényben tizenhármán, Füleken heten -, kettőben pedig posztósok (Gyarmaton és Losoncon, hatan-hatan) állították elő. E kis szám erős háziipari konkurenciát sejtet, de tisztázatlan az is, fennállt-e bedolgozói viszony a híres gácsi posz- tófabrika és a losonci posztósok között. Az ősi szabómesterséget nyolcvanöt iparűző gyakorolta nyolc oppidumban, akik három etnikumhoz tartoztak, és a magyar, illetve a német divatnak, vagy a zsidó vallási előírásoknak megfelelő felsőruhákat készítettek. A divat igényeit jelzi, hogy 1828-ban még csak hat, az 1840-es években már tíz műhely működött a négy fő piachelyen, sőt Losoncon önálló céhet is alapítottak.

Az élelmiszeripar kilenc szakmájában 1828-ban csupán huszonkilenc mestert és tizenhét legényt mutattak ki, akik kilenc szakmát űztek. Forrás- kritikailag azonban figyelembe kell venni, hogy a malmok, korcsmák, mészárszékek, pálinka- és serfőzőházak fenntartása a földesurak regálejogába tartozott, és az összeírások közül az országos és megyei adókivetések csupán a haszonbérlőként (arendator) dolgozókat mutatják ki iparűzőként, a többséget alkotó urasági konvenciós alkalmazottakat nem jelzik szakma szerint, csupán egyes uradalmi összeírások adnak reális képet. Az élelmiszeripar tényleges súlya csupán a jobbágyfelszabadítás után állapítható meg. 1851-ben a Nógrád megyében megadóztatott 2 018 önálló kézműves műhelye közül 368 (18%) dolgozott a tizenkét élelmiszeripari szakmában, ami a bőripar után (705 műhely, 35%) a második legfontosabb iparágat jelenti. Losonc és Tugár mezővárosokban összesen ötvenhat mestert adóztattak meg (13,5%), köztük huszonöt pecsenyesütő, tizenöt pék, két-két báb- és kalácssütő a sokadalmakból élt.

A fémipar kevéssé volt népes (1828-ban kilenc szakmában negyvenöt mesterről és huszonhárom segédről tudunk). Szembetűnő, hogy a legnagyobb számban a mezővárosokban is az egyszerű gazdasági szükségleteket kielégítő kovácsok voltak (tizenhét mester és tizenegy legény). Mívesebb munkájukról csak a losonci lakatosok és puskamívesek, valamint a harangöntő Haidenberger Mihály voltak híresek. Az építőipar (1828-ban huszon14 A továbbiakban a kandidátusi disszertációnkban (PÁLMÁNY Béla 1990, 249-288.) közölt táblázatok adataiból idézünk, amelyek Nógrád vármegye 1828. évi országos összeírásából, a mezővárosi és megyei „Summarium" anyagból (OL N 26), Nógrád vármegye 1848 előtti rovásösszeírás-gyűjteményéből (NML IV. 7. b) és az 1870. évi népszámlálás Nógrád megyei irataiból (NML IV. 264. b) származnak.

399