Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)
Majorsági állattenyésztés a szécsényi uradalomban (1797–1851)
újonnan szántott ugarokat takarmánygabonát pedig az elég sovány nógrádi földeken az elvi lehetőség ellenére sem termeszthettek a gabonaföldekkel azonos nagyságú területen. így a kenyérnek való búza, rozs, és a kettő keveréke, az abajdóc termesztésének érthető elsőbbsége miatt is mind korlátozottabbá vált a zab, árpa, tönköly tavaszi vetése. A tél beállta előtt minden gazdának - a nagy uradalom birtokosától a zsellérig - számot kellett vetnie azzal, hány jószága számára lesz elegendő a szénája, zabja, a többit igyekezett idejekorán eladni, vagy levágta a „mustrát". A gyapjúkonjunktúra következtében különösen kiéleződött a külterjes állattartás válsága, megmutatkozott továbbfejlődésének lehetetlensége. Szé- csényben is mindegyik közbirtokos földesúr mindinkább béklyónak érezte a legelők közös használatát. A közepes vagyonú Beke Gábor például 1825 óta tartott 513-529 darab kondorszőrű, „középszerű német fajta" juhot, amelyeket évente csak egyszer nyíratott le. 1843-ban mégis rezignáltan kérdezte levelében a Magyar Gazda olvasóitól, vajon „a közbirtokosságokban helyeztetett juhos gazda, ki gyapjának nemesítési tekintetéből minden utat s módot elkövet, hányadrészét tarthatja meg, fontolgassuk csak s egy kissé gondolkozzunk róluk". Maga is tudta, hogy csakis az istállózás bevezetése, akiok építése, az állandó száraztakarmányozás alkalmazása és a fejés beszüntetése lehet a fejlődés útja, „de hol lehet azt tenni? Közbirtokosságban nem, mert birtokos társai, miután a legelő közös, ott aklot építeni senkinek sem engedhetnek meg." Igaz, ha nem fejik a birkát, finomabb lesz a gyapja, „de hányadrésze teheti a közbirtokosok közül ezt meg, kinek túróra, vajra is van szükségük és pedig a cseléd(ség) számára nagy mennyiségben"? Végül arra a következtetésre jutott a szerző, egy szécsényi gazdatiszt fia, a városka kaszinójának és gazdakörének első főigazgatója, akit „vígkedélyű s okosan gazdálkodó embernek" ismertek, hogy egynyíretű vagy finomgyapjas juhot csak azok tarthatnak, „kik szabad gazdaságot bírnak, azt úgy rendezik, mint akarják".31 A „szabad gazdaság" a földközösségi kötelmektől való megszabadulást, a nagyobb birtokok egy tagban való kihasítását jelentette. Ez a cél Magyar- országon az 1830-as években vált égetően fontos kérdéssé az uradalmak számára. Széchenyi István ezt a kérdést tette fel a Hitel, a példátlan jelentőségű műve elején: „Nevetséges vagy szomorú-e, ha egy nagy birtokos, kinek termékeny szántóföldéi, rétéi, erdei, szoléi 's a t. vannak, ki nem adózik, s kinek sok ingyen dolgozik - ha egy illy birtokos, mondom, annyira el- szegényül, hogy végre adóssági miatt semminél kevesebbje marad?"32 Ez a kérdés szíven üthette gr. Forgách Pált, a konzervatív agg mágnás, József fiát, aki 1833-ban, atyja halála után egy hatalmas családi csődtömeg terheivel együtt kényszerült átvenni a szécsényi uradalom gazdálkodásának Írási BEKE Gábor 1843/a) és 1843/b). 32 SZÉCHENYI István 1830, 21. 378
