Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

SZEMIGYESZJATSZKOJE

tették ki a századomat, őket védelmünk mélységében helyeztem el, közel a harcálláspontomhoz, egy padláson. Több emberrel szót váltottam az elmúlt napokban a századomból, s olyan benyomásom keletkezett, mintha harci kedvük egyre kedvezőbbé vált volna. Bizakodóbbnak, de főként nyugodtabbnak látszottak. Reménykedve tekintettem magam is a jövőnk felé. Talán a kudarcok sorozata után helyt tudunk állni - legalábbis egy darabig! Másnap reggelre megváltozott az addigi száraz, hideg idő. Erős havazás kezdődött, leszállott a köd. A látási lehetőségünk 15-20 m-re csökkent. Ez számunkra nem a legkedvezőbb, mert az oroszokat segítheti támaszpontjaink észrevétlen megközelítésében. Egész nap a harcálláspontomon ültem ugrásra készen és vártam a híreket. Nem mertem elhagyni a bázist, mert féltem, hogy úgy járok, mint január 13-án délben az urivi védőállásban. Pedig szerettem volna a védőkörletemet ellenőrizni, beszélgetni az ott tartózkodó emberekkel, azok problémáit meghallgatni. A szakaszparancsnokok útján azonban fokozott éberségre intettem a védőket. Nem csak a rossz látási viszonyok miatt, hanem felsőbb parancsnokaim azon figyelmeztetése következtében, hogy a napokban erősítésként Szibériából friss, pihent csapatok érkeztek az oroszokhoz. Minden bizonnyal ezek elszántabbak, sokkal keményebb kötésűek lehetnek, mint a most támadó, agyonfázott, fáradt, kiéhezett harcosok. Nagyon kell vigyáznunk és ébernek kell lennünk! A harcálláspontomon való várakozás közepette gondolataim haza röpültek. Vajon mit tudnak rólunk most otthon? Értesültek-e a tíz nappal ezelőtti rettenetes támadásról? Vajon eljutott-e hazánkba a borzalmas veszteségünk híre? Első alkalommal Kocsatovkából küldtem életjelként két lapot. Jeleztem, hogy egészséges vagyok, s nálunk minden a legnagyobb rendben folyik. Most ismételten, innen próbálkoztam, 79