Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A TÁMADÁS

betegedett Lászay ezredest váltó új ezredparancsnokunk, Várnagy őrnagy a helyzetünkről lovas hírvivő útján kért jelentést, aminek végső eredménye az lett, hogy elrendelte az Oszkinóba történő azonnali visszavonulásunkat. Ezt fél 11 körül kezdtük meg. Az ellenségről sikerrel váltunk le, majd kisebb lövöldözés után elértük Oszkinó szélső házait. Már 13 óra körül járt az idő, amikor a szélső házak egyikénél összefuttam a Sztorozsevoje irányából jövő 14. gyalogezredhez került évfolyamtársammal, Abay Nemes Károllyal. Annak idején, a katonaiskolák, intézetek közötti versenyeken az 50 m-es gyorsúszásban nemegyszer összemértük erőinket. Bevallom, ellene sohasem sikerült nyernem. Találkozásunkkor nagyon fáradt, letört, elhagyatott benyomást keltett. Lehetséges, ő meg éppen engem látott így. A rövid idő alatt próbáltam egy kis lelket, életet verni belé, és egy kevés vidámságot. Sokáig nem időzhettünk, gyors búcsút véve rohantam az enyéim után. Alighogy embereimet utolértem, egy magányosan álló ház mellett haladt el az oszlopunk. Csoportosan jöttek ki a házból az emberek, kulaccsal a kézben. „Mi kapható itt emberek?" - kérdeztem kíváncsian. „A pincében rumot lehet vételezni, hadnagy úr" - volt a válasz. Hirtelen végigfutott bennem a gondolat: már csak ez hiányzik ezeknek a szerencsétlen, kiéhezett, legyengült embereknek! Mi lesz velük, miként kerülnek tovább? Gyors elhatározással megállítottam a menetelő egységemet és „meglátogattam" a pincében levő, őrizetlen rumos hordókat. Lent egyeseket már meglehetősen illuminált állapotban találtam. Erélyes, határozott fellépéssel mindenkit kitessékeltem a pincéből. Egy géppisztolyt kölcsön kérve, megpróbáltam a hordókat szitává lőni. Jött is rum a hordóból bőven, de úgy gondoltam, nem eléggé. Mindenesetre feljövetelem után még a nálam levő két kézigráná53