Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A TÁMADÁS

tot behajítottam, ami robbant is! Az utánunk jövők már nem látogathatták meg a pincét. E kis epizód után a várakozó embereimmel tovább mentem a község központja felé. Nagy fejetlenséget, zűrzavart észleltem amerre csak néztem! Az utca tele volt egyedül csellengő emberekkel. Vajon ezek parancsnokai merre találhatók? Egy idő után az útról félrehúzódva megálltunk. A rumos pincénél eltöltött pár perc elegendő volt arra, hogy kapcsolatom megszakadjon az egységemmel. Töprengtem, mitévő legyek. A helyi parancsnokság felől érdeklődtem, irányító tisztet kerestem, mindhiába! Több embert megszólítottam, felvilágosítást kérve ezredparancsnokom, Várnagy őrnagy és Hárs százados felől. Néhánytól választ is kaptam, mutatták az elvonulásuk irányát. Mást nem tudtak mondani. Tanácstalanul, tétován álldogáltam még egy darabig, hátha valaki valamilyen parancsot mégiscsak közvetít részemre. Sajnos térképpel nem rendelkeztem, ami talán segítségemre lehetett volna. Álltam, várakoztam, s nézegettem a mellettem elhaladó, riadtan tovasiető, megtépázott egységeket, majd a hézagot kitöltő, valami oknál fogva lemaradó, idegesen keresgélő embereket, a menetelést már alig bíró, magukat vonszoló legyengült egyéneket, fagyott lábú szerencsétleneket, a rumos pince dülöngélő embereit. E csoportot növelte, egyelőre még csekély számmal, a „csellengők hada", akik a háborút megelégelve önállósították magukat. Eleimet és egyéb dolgokat a lakosságtól harácsoltak és semmivel sem törődve, kettes-hármas csoportban a saját fejük után mentek. Puskájukat rég elhagyták abban a biztos tudatban, hogy a fegyvernélkülieket nem kényszeríthetik az első vonalba, nem küldhetik védőállásba! Egyszer csak egy közelgő honvéden akadt meg a szemem, aki egy kb. 50x70 cm nagyságú, kerettel ellátott tükröt cipelt a hóna alatt. A rossz fogás miatt szemmel láthatóan alig bírta. Megállítottam, megkérdeztem tőle, vajon kinek és milyen 54