Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A TÁMADÁS

nyugvást biztosított. A láthatatlanná válásunk az észrevétlen leválás esélyét nyújthatja. Ebben a várakozásban alkalmam nyílt számba venni az eddig történteket. Pillanatnyilag ott álltam ismeretlen emberek között, teljesen magamra hagyatottan. Ami rajtam volt, az volt minden, de éltem. Fegyverem „a" pisztoly hat lövéssel, egy-egy kézigránát a köpenyem zsebeiben, nyakamban a látcső. Ruházatom, mint a többi honvédé. Örülnöm kellene a sors kegyességének, meg a nagy szerencsémnek, mert máskülönben rég nem lennék itt. Ugyanakkor, mint túlélő parancsnok, hogyan számolok el a rám bízott emberekkel? No, nem az elöljáróimra gondolok, hanem a saját lelkiismeretemre! Még nem tudom. Az idő lassan múlt. Végre mozgolódni kezdtek az emberek. Az elküldött hírvivőm is visszaérkezett. A sötétség leple alatt libasorban, a legnagyobb csendben jöttünk ki a futóárokból. Akiknél szükségessé vált, egymást támogatták, segítették. A „Vakbélhát" irányát megcélozva lassan, némán elindultunk. Körülöttünk oroszok, mégis sikerült a sötétség leple alatt kijutnunk! Célhoz érve, szusszanásnyi pihenő után, a zászlóaljparancsnok századonként sorakozót, számba vételt rendelt el. Amint a felsorakozott egységek között megláttam az enyéimet, keserves zokogásban törtem ki, mint egy gyerek: „Szent Isten, milyen kevesen maradtunk"! E jelenetre még ma is keserűséggel gondolok, szemembe könnycsepp jelenik meg. Ekkor 35 embert számoltam meg, de titokban reménykedtem, hogy az esetleges csellengők csak előkerülnek. Ezzel nyugtattam magam. Az 5. századot is egy gyenge létszámú szakasz képviselte. Parancsnoka hiányzott! A zászlóalj akkor felsorakozott pontos létszámára nem emlékszem, lehettünk összesen úgy 250-en. Este hét óra is elmúlt, amikor elosztották a szálláshelyeket a nemrég elhagyott, de még nem egészen kihűlt állapotban levő fedezékekben. Sikerült 49