Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A TÁMADÁS

A TÁMADÁS Másnap hajnalig a szokásos és kölcsönös lövöldözgetés folyt. Világosodáskor a jobb oldali szakaszparancsnokom távbeszélőn jelentette, hogy az ellenség mintegy szakasz erővel a vonalunk ellen vállalkozást kezdeményezett. Sürgősen tüzérségi zárótüzet kértem. De a szakaszom emberei is heves tüzet zúdítottak a támadókra. Azok megálltak, majd visszavonultak, azonban közülük egy embert sikerült fogságba ejteni. A hozzám bekísért hadifoglyot haladéktalanul továbbküldtem a zászlóaljparancsnokságra. Onnan, értesülésem szerint, rövid kihallgatás után sürgősen az ezredhez irányították. Ezután gyanúsnak tűnő, vihar előtti csend uralkodott a főellenállási vonalon végig. Az időjárás is az előző napéhoz hasonló volt: ragyogó tiszta, csípős levegő, bár mintha hidegebb lett volna. Az éjjel hó is esett. Szokásomhoz híven, a kora reggeli órában mentem ki a főellenállási vonalba a jobb oldali szakaszomhoz. Köszönetet akartam mondani mindenkinek a helytállásukért, néhány buzdító szó kíséretében. A futóárokban voltam, amikor meghallottam az ellenséges tüzérségi lövedékek suhogását. A becsapódások alapján a mögöttünk északra elterülő „Vakbélhát"-on a tartalékot, de inkább az ott figyelőállást foglaló tüzérségi figyelőinket lőtték. Valamivel később, úgy 8 óra körül, Uriv felett ellenséges repülők jelentek meg. Ezeket látva olyan érzésem támadt, hogy sürgősen vissza kell térnem a harcálláspontomra. Nem sokkal később, 9 óra 45 perckor rendkívül erős, szűnni nem akaró ellenséges tüzérségi és aknavető tűzcsapás zúdult a védelmi vonalunkra. „Na elkezdődött - villant át az agyamon -, a jó Isten legyen velünk!" 37