Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A FRONTVONALBAN

mert, sajnos, a felvonuló harckocsikat sejtette. Lassan-lassan közeledtek, szivárogtak a főellenállási vonalunk közelébe. Minden ilyen alkalommal a jelzett irány térségére tüzérségi csapást kértünk és megnyugtatásunk érdekében kaptunk is, bár érzésem szerint nem sokat jelentett. Feltűnőnek találtam azt, hogy felsőbb vezetőink nem aktivizálták a felderítést. Igaz, a mostoha időjárás ebben megakadályozta repülőinket. De azért valami útját-módját ejthették volna annak, hogy a frontszakasz túlsó, általunk be nem látott titokzatosságába belepillantsanak. Számunkra mindenesetre megnyugtató lett volna. Ugyanis vállalkozásra, fogolyszerzésre magam is kaptam felszólítást a zászlóaljparancsnokomtól. Őszintén bevallom, szükségtelennek találtam és nem vállaltam. Nem tartottam érdemesnek a saját embereim életét fölösleges veszélynek kitenni. Egy ilyen akcióval közvetlen közel, 300 esetleg 700 m-ig juthattunk volna előre, erről pedig értesülésünk akadt bőven. Az utóbbi napokban sikerült két alkalommal is az állásaink előtt lézengőkből foglyot ejteni. Emberi dolog, s megnyugtatóbb, ha minél több szájból hallható ugyanaz a tény. Magasabb parancsnokaink akkor csak ezekre támaszkodhattak. Ennek ellenére magam is nagyon vártam a légi felderítést és annak eredményét. A saját repülőink megjelenése egyébként is mindig örömet és megnyugvást jelentett számunkra. De most szorongásunkban, kíváncsiságunkban végre választ kaphatnánk arra a kérdésre, mi is történik a 185,6 pont mögötti térségben, vagy talán némi felvilágosítást a tőlünk kissé távolabb elterülő erdő rejtelmeiről. Esetleg megtudhatnánk azt, hogy a szovjetek hány felvonulási hidat létesítettek a Don folyón. Tudomást szerezhetnénk a távolabb fekvő Davidovka repülőterének forgalmáról. Mindezt mint szenvedő alany és mint századparancsnok is szerettem volna tudni. 35