Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A FRONTVONALBAN

A légi felderítés hiányában vezetőink „egyéb forrásból szerzett" benyomásokra támaszkodva rendelték el a riadókészültséget egy-egy bizonyos térségben. Erre nálunk elég gyakran került sor, ami, szerencsénkre, mindig vaklármának bizonyult. Otthoni gyakorlataink alkalmával a támadás idejét, annak megindítását mindig a hajnali órában kezdtük, illetve vártuk. Erre az időpontra gondoltam, amikor riadókészültséget kellett elrendelnem. A riadó készenléte ezek szerint mindig reggel 8 óráig tartott. Ennek elteltével mindenki, így magam is, fellélegezhetett: „na a mai napot ismét szerencsésen megúsztuk"! Senki nem gondolt arra, hogy támadás nem csak a hajnali órában kezdődhet! Már január 11-ét írtunk. A szokásos körsétámat végeztem a tiszta, napos, de -14 fok körüli hidegben. Az ellenség szórványosan géppuskával és aknavetővel lőtte a század védelmi vonalát. Embereim olykor válaszolgattak, de okosan takarékoskodtak a lőszerrel. A déli órában a zászlóalj védelmi vonalához csatlakozó 429. német ezred állásait szovjet repülők támadták és „tisztességesen" megszórták kis bombáikkal. Viszonylag messze voltunk, így „páholyból" néztük. Szinte egy időben ezzel, magyar felségjelű gépek jelentek meg, s az otticsihai erdőre dobták le a magukkal hozott „szeretetcsomagokat". Az alig pár km-re tevékenykedő gépek között elkeseredett légi harc fejlődött ki a szemünk előtt. A délután folyamán a baloldali szakaszparancsnokom panaszkodott, hogy a saját tüzéreink lövik a főellenállási vonalát. E tényt a zászlóaljparancsnok cáfolta. „Nem tőlünk származik, Uriv irányából lő bennünket az ellenség. Mások is panaszkodtak már". Még szürkület előtt ellenséges repülők bombázták a „Vakbélhát" területét. Továbbiakban „csend" uralkodott az egész vonalon. 36