Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A FRONTVONALBAN

ha a helyzet úgy hozta, megelégedtek olykor napokig is napraforgómaggal. Itt a fronton csak egy dolgot tartottak fontosnak: a minden helyzetben működő géppisztolyaikba, na meg az aknavetőikbe bőven legyen lőszer! Ezzel szemben a mi igényeink meghaladták a szovjet harcosokét. Bár - szerencsénkre - a németekét nem értük el. A mi ruházatunk hiányos, célszerűtlen, nem idevaló volt. Embereink nem szoktak ilyen hideg időjáráshoz. Fegyvereinket nem erre a klímára tervezték, sokszor használhatatlanokká váltak. Élelmezésünk, lőszerutánpótlásunk akadozó volt... Mindaz, ami a túloldalon történt, számunkra felfoghatatlan, rejtélyes volt! Nem tudtuk elképzelni, hogy honnan került ide ennyi új alakulat. A kezdeményezésben megszerzett szovjet előnyt tudomásul kellett vennünk, ellene már nem tehettünk semmit! Az első vonalban nap mint nap változásokat észleltünk. Saját bőrünkön tapasztaltuk az ellenséges tüzérségnek egyre fokozódó, szaporodó tűzcsapásait. Minden új jelenséget szívszorongva vártunk és aggódva gondoltunk a holnapra. Reménységünk csak a saját tüzérségünk volt, akik már eddig is bizonyítottak gyors és pontos tüzükkel, hogy lehet rájuk számítani. Ezt táplálta az a lövészárkunkban elterjedt újabb hír is, hogy a tüzérség megerősítésére - és talán megnyugtatásunkra - otthonról ideszállították az első világháborúból megmaradt 30,5 cm-es mozsárágyút. Mögöttünk tervezték a tüzelőállását. Beépítése, felállítása, üzembe helyezése folyamatban van. Csak azt szerettem volna tudni, hogy komoly segítségnek szánták-e, avagy az otthon „elfekvő kacattól" akartak megszabadulni? Az újabb, eddig általunk nem észlelt dolgok közé tartozott, hogy különböző irányból - hol a tőlünk balra elterülő otticsihai erdő felől, hol a szemközti peremvonal mögül, de még Uriv község irányából is - egyre gyakrabban fel-felbúgó motorhangokat lehetett hallani. Nem nagy öröm volt ez, 34