Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

A FRONTVONALBAN

sített. Ugyanakkor azt éreztük, hogy nem is tartották annyira fontosnak. Pedig ezek a kis „partizánok", amikor működésüket egyszer elkezdték, valamennyiünk életében napi gonddá váltak. Ellenük a kilátástalannak tűnő szívós harcot változó sikerrel, de felvettük. A végső győzelmünk csak a hazaszállításunk előtti időben dőlt el. Heteken keresztül figyeltem a védőállásban levő embereimnél a szemmel látható fizikai leépülést. Ez abban nyilvánult meg, hogy a nagy hidegben rendszeresen kevésnek bizonyult a napi étkezésünk kalóriaértéke, ugyanakkor nem képesek ezek a szerencsétlen emberek minimális mozgásszükségletüket sem kielégíteni. Hogyan is tudhatták volna a szűk futóárokban edzeni magukat? A hetek óta tartó szolgálat helye és ettől maximálisan 10-15 m-re levő bunker - e kettő között mozoghattak nap mint nap. Ezt már négy hét óta rendületlenül, kötelességszerűen tették! Ez bizony kevésnek, nagyon kevésnek tűnt. Talán még a kórházban lábadozó betegek is többet mozognak. Ezen kívül mozgási lehetőség a napi kétszeri vételezés volt. Ez a főellenállási vonaltól a zászlóaljparancsnokság harcálláspontja irányába úgy 7-800 m-re történt a hajnali és az esti sötétség leple alatt. Egy-egy alkalommal a század harmada kapott engedélyt szolgálati helyének elhagyására, de többször szemet hunytam, amikor a század fele ment vételezni! így legalább naponta mindenki egy keveset mozoghatott, másfél km-es sétát tehetett oda-vissza. Sokszor elgondolkoztam azon, vajon mi történik velünk, ha egyszer innen, ilyen gyenge állapotban levő emberekkel tovább kell állnunk. Választ magamban nem tudtam adni rá. E problémámat az ötödik hét után az oroszok elsöprő támadása oldotta meg. A védőállásba kerüléstől kezdődőleg, úgy emlékszem, hogy hetente egy alkalommal a századom hangulatáról jelentést kellett adnom távbeszélőn. Úgy éreztem, mint pihent, 29