Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)
A FRONTVONALBAN
éhesebb és türelmetlenebb emberek ilyen hideg állapotban fogyasztották. Mindazok, akiknek idejük megengedte, s képesek voltak ideggel és vérmérséklettel kivárni a sort, rajkályhájukon megmelegítették. A napi két alkalommal történő vételezések módja, annak végrehajtása sehogyan sem tetszett. Ezekben az időszakokban mint a kirajzott méhkas, úgy bolydult meg a század. A kiadott rendelkezések értelmében lépcsőzetesen, rajonként 4-5 fő mehetett hátra a zászlóaljparancsnokság környékén történő ételkiosztásra és egyéb dolgok vételezésére. Gyakorlatilag ez idő alatt a század kétharmada, olykor csak a fele maradt a védőállásban az ellenség támadásának elhárítására. Szerencsénkre a védelem gyengeségét a szemközti gárdaezred nem használta ki, annak ellenére, hogy tüzérségi figyelőjük nem egyszer vette észre az étkezéshez gyülekező éhes embereket. De csak egy-két lövés leadásával ugrasztották szét a csoportosulást. Sebesülés ugyan nem történt, de egy alkalommal telitalálatot kapott a „gulyáságyúnk"! December közepe óta az időjárás egyre zordabbá, elviselhetetlenebbé vált. A hőmérő -10 foknál csak hidegebbet mutatott. Ezt fokozta az állandó szél, mely gyakran viharossá erősödött és a havat maga előtt söpörte. A futóárokban tartózkodók ilyenkor úgy érezték, hogy csontjukig hatol a hideg. Egyre többször kellett a hótól megtisztítani a futóárkunkat. Emlékezetem szerint három alkalommal is az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a saját és a velünk szembeni ellenséges futóárkot is teljesen befújta hóval a szélvihar. Csak lecsendülése után tudtuk megtisztítani. Közben az árokban a közlekedés csak lehajolva, guggolva történhetett. A 2-300 mre levő ellenségnek még így is igen jó célpontul szolgáltunk. Szerencsénkre a túloldaliak is „hasonló cipőben jártak". Erre az időre mindkét oldalon „hallgatólagos tűzszünetet" bizto24