Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)
A FRONTVONALBAN
sítottunk egymásnak. Sajnos a „tűzszünet" csak a futóárkok kitisztításáig tartott! De ne csak a zimankós, szeles, kellemetlen hidegről emlékezzek meg, hanem arról a pár napról is, amikor meleghullám árasztotta el a nagy orosz síkságot. Olvadás indult meg az egész vonalon. Kabát nélkül élveztük a szokatlan, szikrázóan napsugaras, kellemes időt. A futóárok mélyebb pontjain egyre több havas víz kezdett összegyűlni, melyet növelt az oroszok felőli magasabb részekről lefolyó hólé is. Estére ez megfagyott, de a következő nap tovább olvadt, s csak gyűlt a kocsonyás lé. Akadt olyan hely, ahol a továbbjutásom érdekében az árkász csizmámmal belelépve, bokán fölülig merültem. Ilyen részeken a tócsa közepébe nagy kődarabot kellett tenni az embereknek, hogy közlekedni lehessen. Rejtély volt előttem, hogy a követ honnan szerezték. Lassan már a bunkereink is veszélybe kerültek, ott is elkezdett csordogálni a víz. Eszembe ötlött, hogy az elkövetkező tavaszi nagy olvadáskor mi lesz velünk. Úgy járhatunk, mint gyerekkoromban a mezőn kiöntött ürgék: elő kell bújnunk, az oroszoknak meg nem kell semmit sem csinálniuk. Kijövünk saját magunk is, önszántunkból. De a meleg elmúltával ezzel, egyelőre, nem foglalkoztam tovább. Állásaink műszaki megerősítésére, az elszakadt szögesdrótok lehetséges kijavítására, újak létesítésére, a karácsony és újév közötti időben munkaszolgálatosok jelentek meg a század védelmi körletében. A munkákat természetesen a sötétség leple alatt végezték, de így is észrevették Őket az oroszok. Tevékenységüket többször sortűzzel „jutalmazták". A két alkalommal kirendeltek szánalmas öltözéke, gyenge fizikai állapota nagy részvétet váltott ki embereimben. Munkájuk befejeztéig a fával meg a testi meleggel fűtött bunkerekben látták „vendégül" őket, maradék élelmüket megosztották velük. Talán megérezték a jövendőt, amikor mi is hason25