Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

ITTHON

zonytalanság mutatkozott. 1938-tól kezdve hadseregünket gyorsan fejlesztették. Ezzel a hivatásos tisztképzés növelése is előtérbe került, ami érthetően lassúbb folyamatának bizonyult. Jellemző számként álljon itt az, hogy a Ludovika Akadémián 1941 augusztusában csupán 89 gyalogos tisztet avattak hadnaggyá, ami a szükségeshez képest kevésnek, nagyon kevésnek bizonyult. Az akkori honvédségi szervezés szerinti 27 gyalogezrednek 81 zászlóalja, 13 határvadász zászlóalja, 8 határvadász portyázó osztálya, 4 hegyi zászlóalja, 10 hegyi határvadász zászlóalja volt. Tehát az összesen 116 zászlóalj tiszti szükségletét az újonnan felavatottakkal a legcsekélyebb mértékben sem tudták kielégíteni. A zászlóaljamnál is több éven keresztül hiánynak számított a „kincset érő" fiatal ludovikás tiszt. 1941-ben ketten kerültünk az ezredhez, így érthető volt a parancsnokság igyekezete, hogy visszatartson kiképzőtisztnek. Keresték a lehetőséget, a megoldást, s ezért húzódott a menetszázad élére a kinevezésem. Végül, ilyen előzmények után, október 20-a körül lettem a 23./2. menetszázad parancsnoka. A beosztott szakaszparancsnokaim már közel két hét óta tevékenykedtek. Ismerkedtek a beosztottjaikkal, készültek a közelgő elvonulásunkra. Név szerint az 1. szakasz parancsnoka Jermányi zászlós, a másodiké Labancz László hadapród őrmester, míg Hatvani hadapród őrmester a harmadiké volt. Közel egy hónapos felkészülés, kiképzés után elérkezett az indulás ideje. November 13-án kétszázan, 30 puskával és puskánként 40 tölténnyel vágtunk neki a „nagy ismeretlenségnek". A búcsúzásunk hasonló körülmények között történt, mint az előbbi csoporté. Szorongó érzésekkel, bajsejtelmekkel keltem útra én is. Vajon ki lesz az a szerencsés közülünk, akinek sikerül túlélni a mostani „kirándulásunkat"? 9