„…ahol a határ elválaszt”. Trianon es következményei a Kárpát-medencében - Nagy Iván Könyvek 11. (Balassagyarmat-Várpalota, 2002)

„TRIANONI NEMZEDÉK” – TERÜLETI VÁLTOZÁSOK ÉS A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYARORSZÁG - Zeidler Miklós: Irredenta kultusz Magyarországon a két háború között

kat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. Es ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz, az ország maga lesz az ára a revíziónak."

41 Aligha kétséges, hogy Teleki előtt a jugoszláv válság idején ugyanez a dilemma lebegett. * Összefoglalólag azt mondhatjuk, hogy az irredenta kultusznak a magyar társadalom keretein belül volt bizonyos kohéziós szerepe, amint azonban megjelent a külpropagandában vagy egyenesen a külpolitikában - s így elhagyta eredeti kontextusát -, mindjárt elveszítette relevanciáját, többé nem volt helyénvaló, és nemzetközi téren csak konfliktust, elutasítást váltott ki. így a korabeli országpropagandának és diplomáciának az irredentizmus harsány szimbólumaival való megterhelése a várttal éppen ellentétes hatást keltett. A kormány által is gerjesztett közhangulat ráadásul magára a hivatalos külpolitikára is időről időre kedvezőtlen befolyást gyakorolt. A kormány belső propagandájával újra meg újra kiengedte (kicsalogatta) az irredentizmus szellemét a palackból, s egyre nehezebben tudta oda visszazárni. Azt mondhatjuk, hogy a két háború közötti magyarországi irredenta kultusz egy olyan társadalom egyik válságjelensége volt, amelyet váratlan irányból ért a megrendítő csapás, és olyan pillanatban, amikor arra még nem volt felkészülve (felkészítve). Eszköze kívánt lenni a nemzeti büszkeség helyreállításának, ám - mivel maga a diagnózis (vagyis a kultuszt megalapozó történetipolitikai helyzetértékelés) volt téves - gyógyulást nem hozhatott, legfeljebb kezelhette a bajt. Minthogy pedig a felépülés hiába váratott magára, a terápia lassan önmagáért való lett. S a diagnózis mellett még a kúra is elhibázott volt, mert a betegséget nem gyógyítani, hanem inkább letagadni igyekezett. A történelmi Magyarország általános viszonyainak idealizálása, a nagyvonalú, túlzottan is engedékeny nemzetiségpolitika mítosza, Magyarország nemzetközi fontosságának és történelmi jelentőségének aránytalan felnagyítása lehetetlenné tette, hogy a közvélemény hiteles képet kapjon a nemzetközi viszonyokról és az ország valós helyzetéről. A békeszerződés teremtette helyzetről e felfogás azt hirdette, hogy az tarthatatlan, s meg fog változni, mert meg kell változnia a „jók" ennek az igazságnak gondviselésszerű érvényesülésében a magyarság támogatói lesznek, a „rosszak" pedig ellenségei. Az irredentizmus közérthető és hatásos szólamai a köztudat befolyásolására még csak alkalmasak voltak, a hivatalos politika számára hosszú távon oly szükséges tisztánlátó és gondolkodó közvélemény kialakítására azonban nem. Barcza György: Diplomataemlékeim, 1911-1945, Összeállította, szerkesztette: Antal László. A jegyzeteket és az utószót írta: Bán D. András. I. kötet. Bp., 1994, 445-446. Kérdés persze, hogy mennyire tekinthető autentikusnak a beszélgetés Barcza által 1946-ban papírra vetett változata. Nos, ha szó szerint nem is, de a probléma, a Telekit gyötrő dilemma megvilágításában Barcza leírását hitelesnek tartjuk. Tesszük ezt még akkor is, ha tudjuk, hogy Barcza erős ellenszenvvel viseltetett Bárdossy iránt, aki Teleki szellemét és a fegyveres semlegesség koncepcióját oly könnyen tagadta meg, és aki oly szenvtelenül vette tudomásul, hogy Magyarország fél esztendő leforgása alatt hadiállapotba került a Szovjetunióval, NagyBritanniával és az Egyesült Államokkal, s aki - egészen elképesztő cinizmussal - közvetve Barczát vádolta azzal, hogy „pontatlan" távirati közlésével halálba kergette Telekit. 86